Puerto Natales és a Torres del Paine Nemzeti Park

Ha a térképre nézünk, akkor láthatjuk, hogy Patagó­nia beu­tazása magá­val vonja az argentín-chilei határ átlépését jó néhány alka­lom­mal. Ushuaiától 15 órás buszút vezetett Puerto Natalesbe, amely ked­velt kiin­dulópon­tja a kb. 200 kilo­méterre talál­ható Tor­res del Paine Nemzeti Parkba tett kirán­dulá­sok­nak. A Chilébe tartó buszra fel­szál­lva kellemetlen meglepetés ért min­ket, a sofőr közölte, hogy sem­miféle friss élelmisz­ert nem lehet a határon átvinni, még a sonkás szend­vic­seket sem, úgyh­ogy a buszút első néhány órájában meg kel­lett ennünk az összes saj­tot és sonkát, amit az útra vásároltunk. A határon valóban nagyon tüzete­sen meg­nézték a cso­magokat, mint a repülőtéren. Elég vic­ces ez a cécó, de beleil­lik abba a képbe, amit a chileikről sokan mon­danak Dél-Amerikában, már­mint, hogy szeretnek különck­ödni, fél­nek hogy betegségeket hoz­nak be a szom­szé­dos országokból,stb. A buszút egyébként a ter­vezettnél is egy órával tovább tar­tott, mivel elrom­lott a busz féke, és le kel­lett szál­nunk, amíg meg nem javították.

Este későn érkeztünk Bastián­hoz, akiről úgy tudtuk, hogy a vendéglátónk lesz, de mint kiderült ő csak a nevét adta a Couch­surfin­ges pro­filjához, valójában ő az idő nagy részében a nemzeti park­ban dol­go­zik, vis­zont a családja rengeteg embert elszál­lá­sol egysz­erre. Glo­ria és Óscar (Bastián szülei) a megérkezésünk estéjén velünk együtt tizen­négy embert szál­lá­solt el a saját laká­suk­ban. A légkör annyira barát­sá­gos volt, hogy a sok ember ellenére hamar mi is otthon éreztük magunkat, beszél­get­tünk egy kic­sit, majd hamar nyu­gov­óra tértünk a hosszú utazás után. Más­napra pihenőt ter­veztünk, hogy felkészüljünk a ránk váró három napos túrázásra, így az egész napot Puerto Natales­ben töltöt­tük. A kisváros láthatóan a tur­iz­mus­ból él első­sor­ban, szám­ta­lan szál­láshe­lyet, kisebb utazási irodát lát­tunk a városban,mást meg nem nagyon. Ezek­ben a napok­ban elég sok időt töltöt­tünk Alexszel, egy szlovák lán­nyal és Lailá­val, az amerikai barát­nőjével, mivel ők is a miénkhez hasonló pro­gramot ter­veztek a következő napokra. Óscar a megérkezésünk estéjén megem­lítette, hogy egy kom­pon dol­go­zik, amely Puerto Natalest köti össze a szemközti sziget­tel, úgyh­ogy éltünk az alka­lom­mal és átvitet­tük magunkat a szige­tre, ahon­nan remek kilátás nyílt Puerto Natalesre.Végre vál­tot­tunk chilei pesót, amit az argen­tín után nem lesz nehéz követni, nagyjából 1:100 az átváltás a kettő között. Egy tipikus helyi étterem­ben ebédeltünk, ahol igazi csi­galassúság­gal szol­gál­tak ki min­ket, de nem igazán siet­tünk, úgyh­ogy nem volt miért háborog­nunk. Délután elkezdtük az előt­tünk álló három­na­pos túrát szervezni, Glo­ria hális­ten­nek ebben is nagyon sokat segített nekünk térképekkel, egyéb hasznos tanác­sokkal. A túra utáni továbbu­tazá­sunkhoz is megvál­tot­tuk a jegyet, még épp időben, mert már csak négy hely volt a bus­zon. Az előkészületek során az oko­zott igazán fejfájást hogy miként ren­dez­zük át a hátizsákokat, hogy a két nagy közül csak az enyémet vigyük magunkkal, legyen nálunk min­den, ami szük­séges és min­den nehezék, amire nem lesz szük­ség, az marad­jon a szál­lá­son. A pakolás fáradal­mait egy igazi grandiózus vac­sorá­val feledtet­tük, Óscar igazán finom halételt főzött az általa fogott hal­ból, az asz­tal­nál körül­belül húszan voltunk, voltak fran­ciák, amerika­iak, egy orosz srác, egy szlovák lány, egy mál­tai, spany­olok, a család és mi. Remek kis este volt.


Túra a Tor­res del Paine Nemzeti Parkban

1.nap: Pehoé-tó – “Ital­iano” Kemp­ing – Francia-kilátó

Hét­főn korán keltünk, a busz már fél 8-ra jött értünk, hogy elvi­gyen min­ket a Tor­res del Paine Nemzeti Parkba, amely Puerto Natalestől mint­egy 200 kilo­méterre talál­ható. Miután kifizettük a már megszokott bor­sos belépőt a nemzeti parkba, Glo­ria tanác­sát meg­fo­gadva az egyébként klasszikus irán­nyal szem­ben hal­adva kezdtük el a túrát, ami­hez a parkon belül először buszra, majd hajóra kel­lett szál­nunk. Az első nap valódi csap­ni­való idő volt, végig esett az eső és időnként olyan erős szél fújt, hogy majd levitt min­ket az ösvényről. Főleg Rachelének kel­lett időnként egy fába vagy belém kapaszkod­nia. Az útunk első részén átha­l­ad­tunk a park­nak azon részén, ahol a nem­rég oko­zott erdőtűz fel­bec­sül­hetetlen károkat oko­zott. Elég gyomorszorító volt ennyi szénné égett fát, felperzselt földet látni.

Az első nap hális­ten­nek ezt a részt a hátunk mögött hagy­tuk és elértünk az első kemp­inghez, ahon­nan még fel akar­tunk menni az egyik kilátóhoz, de csak az út feléig jutot­tunk el. ent annyira hideg lett, havazni is kezdett, hogy gyako­r­lati­lag vis­szafordí­tot­ták az embereket, még ha eset­leg foly­tatni is akarták volna a túrát.

Így is elju­tot­tunk egy kilátóig, ahon­nan remek kilátás nyílt a folyóvöl­gyre és a szemközti glecc­serre. A túra során jó néhánys­zor kisebb patakokon kel­lett átgá­zolni a köveken ugrálva, míg máskor olyan hídakon kel­lett átkel­nünk a patakok felett, ame­lyek a Gyalog­ga­lopp­ban szere­plő „Halál­nak hídjára”hasonlítottak, úgy inog­tak alat­tunk. A park­ban egyébként van néhány ingyenes kemp­ing, amiket mi is használ­tunk. Ezek gyako­r­lati­lag WC-n kívül sem­mivel ninc­senek fel­sz­erelve, a vizet is a folyóból kel­lett ven­nünk mindig, aminek a vize egyébként rend­kívül jóízű volt. A hideg ellenére nap­pal és éjszaka is vis­zony­lag kevésszer fáz­tunk, ezen a túrán valóban teszteltük a ruháza­tot, amit erre a célra vettünk.

2.nap: “Ital­iano” kemp­ing – “los Cuer­nos” menedékház – “Chileno” menedékház – Tor­res del Paine alap­tá­bor– Tor­res del Paine kilátó

Más­nap szerenc­sére sokkal job­bra for­dult az idő, ennek különösen örültünk, mert ezen a napon közel tíz és fél órát túráz­tunk. Az út első tíz kilo­métere kellemes lankás útvon­alon hal­adt a tavak mel­lett, a nap kisütött, csak az Andok felől érkező szél élénkült meg időnként, hális­ten­nek általában min­ket támo­gatva. 8 és fél óra túrázás után érkeztünk a kemp­ingbe, ahol az éjsza­kát terveztük,és mivel nagyon szép derült idő volt, ezért nem tehet­tük meg, hogy a kilátóhoz ne másszunk fel aznap. Szerenc­sére erre az utolsó egyórás, eléggé mászós részre a hátizsákot nem kel­lett magunkkal vin­nünk, hanem ott hagy­tuk a kemp­ing­ben. A körül­belül 300 méter szin­tkülönb­ség, ami még ránk várt, nyolc és fél óra után már eléggé nehezünkre esett, lát­szott is ez valószínű­leg az arcunkon, mert a lefelé jövők közül többen bíz­tat­tak min­ket, hogy már nem sok van hátra. A felérkezés pil­lanata min­den fáradt­ságért kár­pó­tolt min­ket, a Tor­res del Paine impozáns tornyai, az előtte talál­ható kis hegyi tóval tény­leg gyönyörű látványt nyúj­tanak. Nem kell mon­dani, hogy az egész napos túra után, este az elalvás­sal nem volt gond.

3.nap: Tor­res del Paine kemp­ing – Laguna Amarga

Más­nap reggel láthat­tuk, hogy megérte este felmászni, mivel megint esett az eső reggel és a csúc­sok tel­je­sen elbúj­tak a fel­hők között. Sátor­bon­tás után szép kényelme­sen lesétál­tuk a tizenöt kilo­métert a Laguna Amarga (szó szerint “keserű lagúna”) pon­thoz (még egy meleg italra meg is álltunk az egyik menedékházban), ahon­nan a busz vis­sza­vitt min­ket Puerto Natalesbe. Ez a lefelé séta különösen gyor­san eltelt, mert először találkoz­tunk egy szim­patikus svéd-amerikai pár­ral, majd pedig Alexékkel futot­tunk össze az utolsó kilo­métereken.
A kirán­dulás­ról vis­sza­térve ismét jött a hátizsákok átren­dezése a más­napi induláshoz (las­san kezdünk már bele­jönni és néha már arra is emlék­szünk, hogy mit hova tettünk:).Utolsó esténk Puerto Natales­ben egy újabb finom hal­vac­sorá­val telt, miközben olyan érdekességeket tudtunk meg Chiléről, mint például azt, hogy az USA után ők fogyasztják a legtöbb Coca-Colát (erről meg­győződ­het­tünk mi is, az asz­talon mindig volt egy három­literes(!) kóla) illetve Néme­tország után ők a másodikok kenyérfogyasztásban. Végül elbúc­súz­tunk a családtól és a többi vendégtől, nagyon hálásak vagyunk a vendégsz­eretetért, amit Óscartól és Glo­riától kap­tunk. Hol­nap foly­tatjuk az útunkat észa­k­nak, ismét Argen­tína föld­jére lépünk.

Ushuaia: három felejthetetlen nap „a világ végén”

Nem­rég lép­tük át az argentín-chilei határt, jó néhány óra eltelt már az előt­tünk álló 14 órából Puerto Natale­sig, mégsem tudunk más­ról beszélni mint az elmúlt néhány napról, amit a világ legdélebben fekvő városában, Ushuaiában töltöt­tünk. Bár gyönyörű táj­jal és izgal­mas élővilág­gal találkoz­tunk ezek­ben a napok­ban, mégis Ushuaiát („a világ végét”, ahogy ezt a várost hívják) nem emi­att, hanem a Maríá­val (a Couch­surfin­ges vendéglátónkkal) közösen együtt töltött idő miatt nem fogjuk valószínű­leg sosem elfelejteni.

Szerda délután, egy bő órás késés­sel szállt le a repülőnk Ushuaiában, ahol María és az unokahúga kisgy­erekei (Abril és Franco) vár­tak min­ket egy táblá­val a kezünkban, amire a nevünk volt írva, kic­sit mint a filmek­ben. Egészen biz­tosan mindig emlékezni fogunk arra, amikor María elmesélte nekünk azt a beszél­getést, ami közte és a gyerekek között zajlott, miközben ránk vár­tak. A gyerekek kérdezték tőle, hogy ugyan kit vár­nak, amire María azt felelte, hogy a bará­taimat. A gyerekek értetlenül állva kérdezték ezután, hogy akkor miért van a nevünk a táblára írva, mire María csak annyit válas­zolt, hogy azért mert még nem ismer min­ket. Ez a rövid kis párbeszéd remekül össze­foglalja azt, ahogy María vis­zonyul a körülötte levő világhoz, amivel tel­je­sen elvaráz­solt min­ket az elmúlt pár nap­ban. María egy nyugdí­jas éveit töltő, 58 éves ügyvédnő (a Tűzföldön élők ren­delkeznek egye­bek mel­lett azzal a kivált­ság­gal, hogy 56 évesen nyugdíjba mehet­nek), aki pél­damu­tatóan sokat tett és tesz azért, hogy ez a világ hac­sak kic­sit is, de jobb legyen. Hosszú évtizedek óta aktí­van küzd a human­ista párt­ban az emberiségi jogokért, első­sor­ban a nők egyen­jogúságért. Elég köz­tu­dott, hogy a hímso­viniz­mus és a nők ellen elkövetett erőszak még mindig szá­mos dél-amerikai ország­ban komoly prob­léma. A Couch­surf­in­gre is úgy tekint, mint egy apró homok­szemre, amin keresztül Ő is hozzá tud járulni ahhoz, hogy az emberek, ha szeretnének, úgy utazhas­sanak a világ­ban, hogy drága hotelek helyett, újon­nan szerzett bará­toknál száll­janak meg.

A megérkezésünk délután­ján María először bevitt min­ket a városba, ahol megvet­tük szom­batra a jegyün­ket Puerto Natalesbe (február túris­tasze­zon és a bus­zok napokkal az indulás előtt megtel­nek), majd pedig elvitt min­ket egy, a város közelében fekvő helyre, ahol egy rövid séta után remek kiál­lítás nyílt a Beagle-csatornára és a közeli hófedte hegyc­súc­sokra is. María vac­sorát is főzött nekünk, majd elvitt min­ket egy körre, hogy meg­néz­zük a város fényeit és egyéb apróbb érdekességeket, ame­lyeket az útikönyvek leírá­sait követve sosem talál­tunk volna meg.

Más­nap reggel korán keltünk, mivel előző nap már lefoglal­tunk a jegyün­ket a reggeli hajókirán­dulásra. A körül­belül ötórás kirán­dulást nagyon élveztük, először elha­józ­tunk a híres világító­torony­hoz, amit a világ végével azonosí­tanak (ez egyébként a valóság elfer­dítése, mivel a had­i­flotta számára létezik egy világító­torony még ennél is délebben). Ezek után a hajó­val megközelítet­tünk néhány kisebb szigetet, ahol oros­zlán­fókákat, rengeteg kor­moránt láthat­tunk, majd pedig a hab a tortán az a sziget volt, ahol egy jelen­tős pingvin koló­nia él. Az erősen fújó sarkvidéki szél ellenére gyerekek mód­jára élveztük a dol­got, oros­zlán­fókát vagy pingint egyikőnk sem látott még állatk­erten kívül, főleg nem ennyit. A hajón, mint szinte lépten-nyomon, találkoz­tunk az argen­tín vendégsz­eretet egy újabb példájá­val. Beszédbe ele­gyedtünk egy kedves buenos airesi hölggyel, aki a beszél­getés után adott nekünk egy névjegy-kártyát, hogy amikor újra a fővárosba érünk, min­denképp hívjuk fel, mert meghív min­ket egy ebé­dre, ezzel hoz­zájárulva az utazá­sunkhoz. Argen­tínában vala­h­ogy az az érzésünk, hogy az emberek egy jelen­tős része amel­lett, hogy alapjában véve barát­sá­gos, fontosnak tartja azt, hogy az országáról jó emlékek marad­janak az idelá­to­gatók­ban.

A kirán­dulás után haz­a­men­tünk, majd jött az Ushuaiában töltött napok legjobb része. Mar­iá­val, a gyerekekkel és Car­oliná­val (egy német lán­nyal, aki hoz­zánk hasonló vendégként érkezett) elmen­tünk sátrazni a közel­ben talál­ható nemzeti parkba. Argen­tínában, euró­pai fej­jel kic­sit érthetetlen módon, a nemzeti parkokba belépésért fizetni kell, Mar­iá­nak köszön­hetően legalább annyi­val megúsz­tuk, hogy a helyi túristák tar­ifáját fizettük, nem a jóval drágább, külföldi túristákra vonatkozót. Először bejár­tuk autó­val egy kic­sit a parkot, tet­tünk néhány sétát az érdeke­sebb helyeken, majd elmen­tünk egészen a park végéig, ahol véget ér a híres “3-as” út, amely Buenos Airestől majd négyezer kilo­méteren keresztül vezet idáig. A sze­merkélő eső ellenére ker­estünk egy fák által vis­zony­lag fedett helyet, ahol valódi argen­tín bar­be­cuet tar­tot­tunk, húst, kol­bás­zokat, zöld­ségeket sütöt­tünk a kemp­ing­ben elhe­lyezett egyik hússütő rác­son. Vac­sora után felál­lí­tot­tuk a sátorokat, majd hamar álomba merültünk.

Más­nap gyönyörű ‚napos reggelre ébredtünk, a sátorunk közvetlen közelében néhány nyuszi üdvözölt ben­nün­ket. Délelőtt bejár­tuk néhány közeli tó környékét, élveztük az előző napok­ban nem tapasz­talt meleg időt. Rengeteg álla­tot lát­tunk, a kocsi előtt még egy róka is átsétált elég öregurasan, nem úgy nézett ki, mintha zavar­tuk volna. Volt egy (így utólag) vic­ces inci­dens is, a kislány elvesztette a kive­hető fogsz­abá­lyzóját, így végigjár­tuk az összes helyet, ahol az előző nap jár­tunk és szerenc­sére meg is talál­tuk. Felmász­tunk egy hegy­oldalra, ahon­nan remek kilátás nyílt a parkra, majd ker­estünk egy füves területet, az egyik patak partján, ahol meget­tük ebé­dre azt, ami az előző napi vac­sorából maradt. Egész nap rengeteg érdekes beszél­getést foly­tat­tunk, sok újat hal­lot­tunk Argen­tínáról, meséltünk Maríá­nak saját hazáinkról, miközben jókat poli­tizál­tunk. Este mi főztünk, majd a vac­sora után még jót beszél­get­tünk, miközben a „matét”, az argenti­nok egyik leg­jel­legzete­sebb, keserű teára emlékeztető italát is kipróbál­tuk. Már későre járt, amikor kissé szomorúan elbúc­súz­tunk Maríától és Car­olinától, de más­nap reggel újra korán kelés várt ránk, reggel 8-kor indult a buszunk Chilébe. Reggel még akadt egy kellemes emlékű történetünk a várossal kapc­so­lat­ban. Az előző nap, az útra bevásárolt felvá­got­tak és sajt mellé szerettünk volna keny­eret venni, de az összes pék­ség, bolt még zárva volt. Miután fel­rak­tuk a hátizsákot a buszra, bemen­tünk az egyik bárba, ahol megkérdeztük, hogy tudnánk-e keny­eret venni vala­hol, és az arcunkra valószínű­leg kiülő elke­sere­dettséget látva a bár­ban készülő szend­vic­sekhez tar­tott kenyér­ből adtak nekünk, és még pénzt sem kértek érte. Per­sze adtunk pénzt, megköszönve a ked­vességüket. Ushuaiát nem hiszem, hogy hamar elfele­jtjük, Maríá­val pedig remélem lesz szerenc­sénk valamikor majd újra találkozni!

 

Üdvözletünket küldjük Latin-Amerikából!!!

Ezeket a sorokat már Argen­tínából írjuk, és elmond­hatjuk hogy egyik napról a másikra a hideg­ből és bokáig érő hóból jőve, a magas páratar­talmú, rekkenő kánikulában talál­tuk magunkat. De ne sza­l­ad­junk ennyire előre.

Az első állomás: Lon­don
Szom­bat reggel a beál­l­lí­tott ébresztőnél jóval koráb­ban keltünk, tele izga­tottság­gal. Miután az előző napok­ban több­ször is elbúc­súz­tunk a bará­taink­tól és szeretett váro­sunk­tól, már tény­leg nagyon vár­tuk az indulást. A repülőtérre érve azon­ban azt tapasz­tal­tuk, hogy Kataló­nia még nem állt készen a búc­súra:), mivel a gépünk indulásához komoly késést jeleztek, amely végül két és félórás lett. Az igazság, hogy nem idegesítet­tük magunkat nagyon a dol­gon, már koráb­ban elhatároz­tuk, hogy az utazás ezen kellemetlen­ségei nem hagyjuk majd hogy fel­bosszantsanak min­ket, inkább örültünk, hogy még egy jót beszél­get­tünk Car­les bará­tunkkal, aki volt olyan kedves és kivitt min­ket a rep­térre. Miután egy baráti ölelés­sel elbúc­súz­tunk tőle, fel­száll­tunk a lon­doni gépre, és magunk mögött hagy­tuk Barcelonát.

A repülőút nem volt túl kellemes, a zak­la­tott időjárás miatt kialakuló tur­bu­len­cia, időnként hatal­masakat rán­tott a gépen, és egy cen­trifugában éreztük magunkat. Londonban csak az égboltra kel­lett tek­in­tenünk és láthat­tuk, itt bizony nem­sokára havazni fog. Hális­ten­nek a hó csak akkor kezdett el esni, amikor Cristina (egy kolumbiai lány, akivel Rachele diplo­maosztóján barátkoz­tunk össze) házához értünk. Igazán nagy mázlink volt! Más­nap reggelig hava­zott, és reggel bokáig érő hóra ébredtünk.

 Angol bará­taink sem éppen arról híre­sek, hogy kön­nyen felül tudná­nak kerekedni a hó okozta prob­lémákon, úgyh­ogy aznap gyako­r­lati­lag a tel­jes fel­színi tömegkö­zlekedés leállt és a repülők egy igen jelen­tős részét is törölték. Szerenc­sére, a miénk csak más­nap estére volt esedékes, és bár kic­sit aggód­tunk, hogy el kell halasz­tani az indulást, a British Air­ways hon­lapján folyam­atosan követ­tük az eseményeket és lát­tuk, hogy nem lesz semmi gond. Közben az időt kelleme­sen eltöltöt­tük Cristiná­val, Nico­lasszal és a Demetriosszal, az aranyos kisfiúkkal. Hétfő délután eljött a várva várt pil­lanat, és kimetróz­tunk a Heathrow rep­térre, majd némi­leg megható­dot­tan kilenc hónapra a hátunk mögött hagy­tuk az öreg kon­ti­nenst.


Az első dél-amerikai megálló: Vil­lám­lá­to­gatás Buenos Aires­ben
Röpke, majd tizen­négy órányi repülőút után (ami egyébként evés­sel és alvás­sal, sokkal gyorsab­ban eltelt, mint azt előre gon­do­ltuk) megérkeztünk az argen­tín fővárosba. A repülőút tar­toga­tott egy-két emlékezetes pil­lana­tot, az egyik stew­ard például egészen úton szí­va­tott min­ket, miután egysz­erre men­tünk fogat mosni a WC-re és utána nagy vigy­orogva azt mon­do­gatta „Tilos a szex a mel­lékhe­ly­iség­ben”:) Az argen­tín vendégsz­eretet­tel pedig már a leszál­lás előtt megis­merkedtünk, amikor is a közelünkben utazó iskolásc­so­port tanártag­jainál kezdtünk arról érdek­lődni, hogy miként tudnánk pesó érmékhez jutni. Több helyen olvas­tuk ugya­nis, hogy a bus­zok nagy részére csak a bus­zon talál­ható automatába bedobott kőpénzzel lehet jegyet vál­tani, és részben ennek következtében Buenos Aires­ben nem kön­nyű pénzér­méhez jutni. Erre ők csak annyit mond­tak, hogy ne aggód­junk emi­att, és egymás között összeszedték nekünk a buszra valót…
Buenos Aires­ben igazi kánikula várt min­ket, 34 fok és olyan magas páratar­talom, hogy a hőérzet inkább a negyven fok­nak felelt meg…Az egyetlen igazán kellemetlen momen­tum, a rep­téren való több mint kétórás várakozás volt az útlevél ellenőrzés­nél, de amikor fel­száll­tuk a 8-as számú buszra, ami kinézete alapján, valamikor a het­venes évek­ben készül­hetett, a meleg és az izzadt­ság ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Nem győztünk hol az ablakon kibá­mulni, hol azon álmélkodni, hogy rövid idő alatt milyen hihetetlen “messze” is kerültünk onnan, ahol eddig voltunk.
Kétórás buszút után – Buenos Aires euró­pai szem­mel elképzel­hetetlenül nagy város– megérkeztünk Estela irodájához. Estela, egyik barcelonai bará­tunk, Roberto egyik kedves ismerőse, aki fela­ján­lotta, hogy elszál­lá­sol min­ket a Buenos Aires­ben töltött éjsza­kára. Nem­c­sak ő, hanem a munkatár­sai is nagy szeretet­tel köszön­töt­tek min­ket, még egy tál friss gyümöl­cc­sel is megvendégel­tek min­ket. Miután meghall­gat­tuk Estela tanác­sait arról, hogy mit is érdemes meg­néznünk a közel­ben, elin­dul­tunk szét­nézni. Mivel fárad­tak voltunk, éreztük, hogy nem ez lesz a tur­istáskodás napja, de a rekkenő hőség miatt hamar a sétálástól is elment a ked­vünk, és ebéd után egy árnyékos padra lehev­eredtünk, és körül­belül két óráig fel sem álltunk.

Mikor kic­sit beborult, elsétál­tunk a Plaza de Mayo térre, ahol meg­néztük a Casa Rosadát, ahon­nan anno Evita lelkesítette híveit. Este nem kell mon­da­nunk, hogy hulla fárad­tan estünk az ágyba, tudván ráadá­sul hogy más­nap újabb háromórás (egy jó dara­big az utolsó) repülőút és Ushuaia, “a világ vége” vár min­ket. Ez a rövid megálló Buenos Aires­ben arra min­de­ne­se­tre elég volt ahhoz, hogy alig vár­juk, hogy hossz­abb időt is eltölt­sünk majd ott hamarosan.

Mindjárt itt az indulás!!!

Már csak két nap van hátra az indulásig, azaz hol­na­pután ilyenkor (ha a jelen­leg elég cud­ar­nak kinéző időjárás is úgy akarja) már Lon­don­ban leszünk. Az utóbbi időben kic­sit elhanyagoltuk a blo­got, nem azért mintha nem lett volna mit mesél­nünk, egysz­erűen csak ez az elmúlt néhány hét hihetetlenül elsza­l­adt. Különösen az utóbbi egy hét telt el úgy, hogy min­den reggel már a mil­lió ten­nivalóra gon­do­lva ébredtünk: az utazás előkészületei, a költözés, a búc­súbuli, az utolsó munka­he­lyi dol­gok, és min­den éjjel úgy estünk az ágyba, hogy nem is értet­tük miként repült el ez a nap is olyan gyorsan.

A múlt szom­baton ren­deztünk egy mega-búcsúbulit:), ami egész nap tar­tott. Már reggel tizen­e­gykor jöt­tek néhányan, akik segítet­tek a bar­be­cue előkészítésében, és az utol­sók éjfél után mentek haza. Sajnos az időjárás nem volt túl kegyes hoz­zánk, mivel egész nap sze­merkélt az eső, így a teras­zon lenni nem volt az igazi. Hális­ten­nek kreatív bará­taink segít­ségével legalább a bar­be­cue feletti részt sik­erült befed­nünk, hogy a hússütés zökkenő­mentes legyen, de az idő nagy­obb részét a lakás­ban töltöt­tük. A rossz idő ellenére min­den jól alakult, majd­nem 15 kiló húst megsütöt­tünk, és ahogy lát­tuk senki sem maradt éhen:) Végül több, mint negyve­nen jöt­tek el a bará­taink közül, és habár hális­ten­nek nem min­denki egysz­erre volt jelen, így is voltak olyan idősza­kok hogy majd harmin­can voltunk a kis lakásunkban.

Nagyon hálásak vagyunk, hogy a bará­tok közül ennyien el tudtak jönni, és nem kell külön hangsú­ly­ozni, hogy nagyon fog­nak hiány­ozni az utazás során. Abba pedig nagyon jó érzés bele­gon­do­lni, hogy ennyien vár­nak ránk majd szeretet­tel, amikor legközelebb (egész biz­tosan még a 2012-es évben) Barcelonában járunk majd.

A költözés, mint általában valószínű­leg min­denk­inek, elég nyűgös dolog volt. Ráadá­sul nem is gon­do­ltuk, hogy ennyi cuc­cunk van, és hiába dobál­tunk ki feleslege­sen megőrzött dol­go­kat, ajándékoz­tunk el rengeteg dol­got, a bőröndök és dobo­zok csak gyűl­tek és gyűl­tek a nap­pali közepén. Szerenc­sére Jaume bará­tunk volt olyan kedves és fela­ján­lotta, hogy nem­c­sak megőrzi a dol­gainkat, hanem egy fur­gonnal el is szál­lítja őket. A doboz– és bőrönd­halom­ról készült fotó itt látható:

29/01/2012

Az elmúlt pár hét egészen biz­tosan legfájóbb momen­tuma a lakás­ból való kiköltözés volt. Ez volt az első közös laká­sunk, egy valódi otthon volt ez szá­munkra, ami­hez rengeteg emlékünk fűződik, sok kedves momen­tum, szá­mos buli, amit nálunk tar­tot­tunk. Tudjuk, hogy most fele­j­thetetlen kalan­dok vár­nak ránk, mégis máig gom­bóc van mind­ket­tőnk torkában, ha arra a pil­lana­tra gon­do­l­unk, amikor utoljára bec­suk­tuk az ajtót magunk után.

A költözés másik vele­járója az volt, hogy belepakoltuk a hátizsákba azokat a dol­go­kat, amikről úgy gon­do­ltuk, hogy elkísérnek min­ket az utazás során. Ennek a témá­nak majd egy külön bej­e­gyzést szá­nunk a közeljövőben. Nyil­ván nem nehéz bele­gon­do­lni abba, hogy men­nyi fejtörést okoz kisakkozni azt, hogy magunkkal vigyünk min­den nélkülözhetetlen dol­got és a hátizsák súlya mégse legyen elviselhetetlen.

A blo­gunk hon­lapján egy fontos újítás is talál­ható. A jobb oldali menüos­zlop­ban van egy rész, ahol reg­isztrálni lehet az e-mail cím megadásá­val. Ezután a megadott címre érkezik egy mail és aktiválni kell a reg­isztrá­ciót az ebben talál­ható linkre kat­tin­tás­sal. Ha ez meg­volt, akkor ezen­túl bár­mikor a jövőben pub­likálunk egy újabb blog­be­j­e­gyzést, egy figyelmeztető e-mail érkezik a koráb­ban megadott címre, így min­denki kön­nyebben értesül majd kalandjainkról.

 

Az oltások

Ha az ember egy olyan útra szánja el magát, mely során egzotikus orszá­gokat is meglá­to­gat, az előkészületek egyik nem túl kellemes része az, hogy külön­böző Európában nem igazán jelen lévő betegségek ellen beoltatja magát. Szerenc­sére a barcelonai Hos­pi­tal Clínico erre sza­ka­sodott rés­zlegében nagyon szak­sz­erű és min­denre kiter­jedő szol­gál­tatás állt ren­delkezésünkre nem­c­sak az oltá­sok tek­in­tetében, hanem rés­zletes, min­denre kiter­jedő felvilá­gosítást kap­tunk az összes, általunk meglá­to­gatandó orszá­gokra vonatkozó óvin­tézkedés­sel kapcsolatban.

Amikor először ker­estük fel a klinikát, egy for­many­omtatványon fel kel­lett tün­tet­nünk mely orszá­gokba készülünk (ter­mészete­sen ott is nagy sik­ert arat­tunk azzal, hogy az összes rubrikát teleír­tuk és a lap szélére is kerül­tek országn­evek), majd az ezeket követő rés­zletes tájékoz­tató végén az orvos fel­sorolta azokat az oltá­sokat, ame­lyek kötelezőek illetve aján­lot­tak szá­munkra. Ezek után már csak az maradt hátra, hogy néhány alka­lom­mal össze-vissza szurkál­janak ben­nün­ket… Mivel több oltás­ból 1 vagy 2 emlékeztetőt is kell hogy kapjon az ember, ha hosszútávú védel­met szeretne, ezért min­den alka­lom­mal az összes vég­ta­gunkba kap­tunk egy-egy injek­ciót. Per­sze azon kívül, hogy néme­lyik oltás után pár napig kellemetlen volt például bicik­lire ülni, nem nagy dolog ezeken az oltá­sokon túlesni. A talán egyetlen „drá­mai” momen­tum a sár­galáz elleni oltás, ame­lynek bead­ása előtt aláírat­tak velünk egy papírt, hogy elfo­gad­juk a kock­áza­tát, hogy az oltás min­den 300 ezer eset­ből egyszer okozhat nagyon súlyos, eset­leg vis­szafordíthatat­lan állapo­tot. Ennek aláírásakor az ember reménykedik, hogy ez a lot­tóhoz valószínűtlen­ség nem őt fogja súj­tani.. A következő oltá­sokat adat­tuk be végül magunknak:

- Sár­galáz
– Hepati­tis A és B
– Veszettség
– Japán enke­fali­tisz (Agyvelő­gyul­ladás)
– Tífusz
– Gyer­mek­bénulás (a gymerekkori oltás ismétlése)
– Tetanusz és diftéria (torokgyík)

Ahogy látjá­tok, elég szép kis lista. Ezen felül ott van a min­den utazót talán leginkább nyug­ta­lanító betegség, a malária, amely ellen a mai napig nem létezik védőoltás. Mivel a maláriát szúnyo­gok ter­jesztik, ezért egy hatékony szúnyo­girtó elég jó védel­met biz­tosít ellenük, emel­lett a maláriá­val foko­zot­tan fer­tőzött területeken egy megelőző gyó­gyszer (Malarone) is ren­delkezésünkre áll. A szúnyo­gri­asztó és a gyógszer megfelelő alka­lmazása min­imálisra csökkenti a fer­tőzés veszé­lyét. Remél­hető­leg sem a gyó­gysz­erekre, sem a bead­ott oltá­sokra valójában nem is lenne szük­ségünk, de szer­in­tünk a nyu­godt utazáshoz hoz­zá­tar­toz­nak ezek az előkészületek. Az alábbi fotón láthatjá­tok a beszken­nelt oltáskönyvet, ame­lynek első lapja szépen meg is telt.