A következő állomá­sunk egy igazi nagy­falat volt szó szerint, Sao Paulo várt ránk. Ez a város a köréépült agglom­erá­ció­val együtt 22,5 mil­lió lakosú, mag­yar ésszel, akik Budapest­től is sok­szor elszédülünk, ez felfoghatat­lan embertömeget jelent. Min­de­ne­se­tre Sao Paulo előtt azért az odav­ezető utunkról is érdemes néhány szót ejteni. Este nyol­ckor száll­tunk buszra Foz d’Iguaçúban, ahol a buszál­lomá­son megis­merkedtünk egy barcelonai srác­cal, aki mint kiderült, velünk egy bus­zon uta­zott tovább. A buszunkat alig félóra után a katonai rendőrség megál­lí­totta, és két gépf­e­gyveres katona szállt fel, akik tüzete­sen átku­tat­ták a buszt dro­got keresve, Gábort is meg­mo­tozták, miközben néhány utas­sal útszéli, tűrhetetlen stílus­ban beszél­tek. Az utunk ezután az inci­dens után sem foly­tató­dott nyu­god­tan, további több alka­lom­mal megál­lí­tott min­ket a rendőrség. Mint meg­tudtuk az északi orszá­gok­ból Paraguayon keresztül érkezik a kábítószer Brazíilába, kihasználva, hogy a paraguayi hatósá­gok nem nagyon foglalkoz­nak a dolog­gal. Az egyik alka­lom­mal több utas cso­magját is átvizs­gálták, valami miatt, amit máig nem értünk az uta­sok egy része is összeveszett a rendőrökkel és egymás­sal is, időnként irtózatosan ordibál­tak, majd a dolog csúc­spon­t­jaként két közép­korú hölgy elég rondán összev­erekedett, amit utána több­ször is megis­métel­tek. Körül­belül az „Isten hozott a hard­core Latin-Amerikába” cím illett volna erre az utazásra. Ezután a kellemes kis tizen­hatórás „moz­i­film” után megérkeztünk Sao Paulóba, ahol metróra száll­tunk, hogy találkoz­zunk San­drá­val, Rachele korábbi spany­oltanárá­val még Padovából, aki a következő néhány nap­ban a vendéglátónk volt. San­dra kolumbiai születésű, de hosszú éveket töltött Padovában, majd az élet Brazíilába sodorta. A város Sumaré negyedében volt a szál­lá­sunk ebben a pár nap­ban, amely egy nagyon kellemes, nyu­godt és biz­ton­sá­gos negyede a város­nak (Sao Paulo sajnos elég magas bűnözési indexéről is ismert). Lakótársként San­dra mel­lett ismét két cicát, Kiwit és Lil­icát tudhat­tuk. Vis­sza­térve még egy mon­da­tra a metróra, Sao Paulo metrója az egyik leg­mod­ernebb és legtisztább, amit lát­tunk, Európát is beleértve, a brazil fejlődés egyik látható jele a rengeteg nagyvol­u­menű beruházás, amit az utóbbi évek­ben valósí­tot­tak meg. San­dra háza felé kipróbál­tuk a kókuszvizet, ami egyik nagy ked­vencünk lett Brazíliában. A kókuszdión egysz­erűen egy lyukat ütnek, és a kifolyó folyadékot jéggel kev­erik, ami nagyon finom és állítólag rend­kívül egészséges. Miutánk elren­dezkedtünk San­dránál, elmen­tünk ebédelni az egyik közeli étterembe, ahol kipróbál­tuk a „fei­joadát”, ami az egyik tipikus brazil étel. A fő kom­po­nens a bab, amiből egy füstölthú­sos, kol­bás­zos babfőzelékhez hason­lót készítenek és ezt riz­zsel, sült krum­pli­val és további húsokkal együtt fogyasztják; nem éppen a kalóri­aszegény ételek közé tar­tozik, de nagyon finom. Délután ellá­to­gat­tunk Sao Paulo leg­nagy­obb parkjába az Ibirapuera-parkba, ahol hatal­mas területen tavak, nagy zöld területek, kiál­lítóter­mek és múzeumok talál­hatók, és min­denek felett rengeteg ember, akik első­sor­ban sportolni jön­nek a parkba. Ebben a park­ban nagyon jól lehetett látni, hogy men­nyi külön­böző nép­tí­pus kev­eredik Sao Paulóban. Az egyik kosár­pá­lyán egy csomó japán kinézetű brazil srác dobálta a lab­dát, min­den­féle bőrszín elő­for­dul ebben a városban.

A következő napot nagyrészt otthon töltöt­tük, a brazíliai útvon­alunkat ter­vezgetve. A kilo­métereket és a költ­séget szá­mol­gatva arra a következtetésre jutot­tunk, hogyha nem akar­juk az itt eltöltött idő nagy részét bus­zokon töl­teni, akkor jobb lesz néhány repülőu­tat beik­tat­nunk. Emelett hális­ten­nek Brazíliában léteznek fapa­dos légitár­sasá­gok, így mind­két lefoglalt repülő­j­e­gyért töredékét fizettük annak, amit a buszért fizettünk volna ezek között a városok között. Dél­ben elmen­tünk a gyümölc­spi­acra, ahol ren­de­sen bevásároltunk. Brazíliában általában, a remek klíma miatt, egészen kíváló gyümölc­söt lehet venni, a banán, az ananász és a többi gyümölcs is sokkal édesebb, mint ami­hez Európában szokhat­tunk, az ananász vagy a mangó illatát általában már messziről lehet érezni. Délután, amikor újra sétálni készültünk, hirte­len olyan fekete lett az ég, hogy inkább nem kock­áz­tat­tuk meg, hogy bőrig ázzunk, és csak este men­tünk el egy közeli japán étterembe vac­sorázni. Ebből a rengeteg japán beván­dorló révén nagy fel­hozatal van, és kife­jezetten elfo­gad­hatóak az árak.

Más­nap reggel elin­dul­tunk végre ren­de­sen várost nézni. Először a Vía Paulistá­val kezdtük, amely a város leg­fontosabb sug­árútja tele fel­hőkar­colókkal, bankokkal és öltönyös emberekkel az utcán, egy­fa­jta helyi Wall Streetről van szó. Az egyik bank tete­jén még egy helikoptert is lát­tunk leszállni. A város közpon­tja ennél sokkal vál­tozatosabb és eléggé ellent­mondá­sos képet mutat. Sétálóutcák, régi épületek az egyik oldal­ról, és rengeteg hajlék­ta­lan a másikról. A kat­e­drálist, a San Bento kolostort meg­néztük kívül-belül, majd fel­men­tünk az Altino Arantes fel­hőkar­coló tete­jére. Ide ingyen fel lehet menni, de csak elég hosszas sor­banál­lás után, miután fent a kilátórészben csak öt ember tartózkod­hat, össze­sen öt perc ere­jéig. A kilátás fen­tről elég nagy hatást vál­tott ki belőlünk, na nem azért, mert olyan szép a látvány mint mond­juk New York­ban, hanem amerre csak a szem ellát, sehol sem látja az ember az épüle­terdő végét, miközben látható az elég komoly szmog, ami van ebben a városban.

Elsétál­tunk a piacra, ahol már zárni készül­tek, egy sajtos-mortadellás szend­vic­set azért ettünk, ami a helyiek egyik ked­vence, és annyi mor­tadel­lát rak­nak a szend­vicsbe, hogy alig fér az ember szájába. Majd elsétál­tunk a Luz negyedbe, ahol a Por­tugál Nyelv Múzeumá­nak híres épülete áll. Ez a környék tele van tel­je­sen lep­usz­tult bérháza­kkal, a rendőrség nem olyan régen szá­molta fel a közel­ben talál­ható drog­tanyát, amely “Cra­colan­dia” néven futott, nem nehéz kitalálni, melyik kábítósz­eren éltek itt a népek.

A belvárosi sétánkat a “25 de marzo” utcá­val zár­tuk, amely egy igazi hosszú bazár­sor rengeteg bolt­tal és még több utcai árus­sal, ahol min­den­féle dol­got lehet kapni; olyan ez az utca, mint egy igazi zsi­b­vásár. Este még beik­tat­tuk a San­dra lakásától nem túl messze talál­ható graf­fi­tis utcákat, ame­lyek elég nagy hírnévnek örven­denek, a magas szín­von­alú művészi graf­fi­tik miatt. Vac­sora gyanánt kipróbál­tuk a brazil piz­zát, amire az a jellemző, hogy rengeteg min­dent pakol­nak egysz­erre a piz­zára, így három-négy piz­za­szelet­tel megte­lik az ember.

Az utolsó délelőt­tünkön, mielőtt továb­bindul­tunk Paratyba, San­dra még elvitt min­ket a Faria Lima sug­árú­tra, amely a Vía Paulistához hason­lóan bankokkal, bevásár­lóközpon­tokkal van tele. Az egyik ilyenbe be is tértünk, és a leg­menőbb márkák irdat­lan drága butik­jait látva, saját szem­mel is meg­győződ­het­tünk arról, hogy Sao Paulóban bizony rengeteg nagyon gazdag ember is él. Végül zárásként ellá­to­gat­tunk egy kul­turális központba (SESC-nek hívják), amely kívül­ről egy gyár­nak nézett ki, és itt min­den­féle kul­turális eseményen, a legkülön­bözőbb tan­folyamokon lehet részt venni. Mi, a saját érdek­lődésünknek megfelelően ezek közül az ebédelést válasz­tot­tuk. Brazíliában rengeteg helyen lehet találkozni, az úgyn­evezett “kilós-éttermekkel”, ahol a saját magunk által összeál­lí­tott tál után a súlya alapján fizetünk. Ismét eljött a búcsú ideje, Sao Paulo nem tar­tozik a legszebb városok közé, de rengeteg min­dent kínál az ottélőknek, kul­turális és gasztronómiai téren különösen. San­drá­nak megköszön­tük a kedves vendéglátást, és ez alka­lom­mal végre mond­hat­tuk, hogy “Vamos a la playa”, mert a következő megál­lónk Paraty, egy tenger­parti kisváros.