Westportba már sötétedés után érkeztünk, és itt nem volt a közelben egy DOC kemping sem, úgyhogy kénytelenek voltunk az itteni egyik elég drága kempingben tölteni az éjszakát. Legalább kihasználtuk, hogy végre internet közelben voltunk, (amiért persze külön fizetni kell mindig) és kicsit ráncba szedtük a blogot. Az internet téma toronymagasan a legidegesítőbb dolog ebben az országban, ingyen WiFi csak a McDonald’s-ban és a könyvtárakban van, tényleg mindenhol fizetni kell érte és ráadásul az adatforgalom is rendkívül korlátozott.

Reggel Cape Foulwind felé folytattuk utunkat, ahol egy világító torony mellett nagyon szép, sziklás tengerpart fogadott minket. A közelben lévő Tauranga Bay öbölben pedig egy nagyobb fókakolónia él, amelynek tagjai lényegesen aktívabbak voltak, mint a korábban látottak, úgyhogy őket nézve jól szórakoztunk mi is egy darabig.

Pihenő fókák a Tauranga-öbölben, West Coast

A fókák után folytattuk utunkat, amely végig a parton haladt, és sokszor megálltunk a hatalmas sziklákban gyönyörködni.

Az új-zélandi nyugati part, a West Coast

A sziklás formák közül a legérdekesebbek a Punakikinél található úgynevezett Pancake Rocks, amelyek a réteges szerkezetük miatt állítólag egymásra rakott palacsintákra hasonlítanak, nagyon élénk fantáziája volt a névadónak.

Egy homokos tengerparton megálltunk ebédelni, ahol az idilli hangulatot a „sandfly” nevezetű legyek próbálták megzavarni, amelyek Új-Zélandon láthatólag a szúnyogokat helyettesítve próbálják a többi élőlényt bosszantani. Ezek a rovarok a muslicára hasonlítanak, annyi különbséggel, hogy csípnek is.

Piknik a West Coast egyik hosszú tengerpartján

Késő délután megálltunk Hokitikában, amely egy nyugodt kisváros a tengerparton, itt sétáltunk egyet, majd folytattuk utunkat az estére kinézett kemping felé. Itt, először az utunk során, találkoztunk más furgonokkal is a DOC kempingben.

Fotel a tengerparton, Hotitikában, West Coast

Reggel korán útra keltünk, mivel az előző nap informálódtunk időjárás ügyben, és délutánra nagyobb esőt ígértek. Ezt a napot a gleccsereknek szenteltünk, az itt található Franz Josef és Fox gleccserek egyedülállóak a maguk nevében, mivel a tengerszinthez nagyon közel találhatók. Először, a szeretett egykori uralkodónkról, Ferenc Józsefről elnevezett gleccser következett. A gleccsereket minden nap változó távolságból lehet megtekinteni, attól függően, hogy mennyi a jégomlás vagy a sziklaomlás veszélye, az ösvényt egy bizonyos ponton lezárják. Ezt a gleccsert 500 méternél jobban nem lehetett megközelíteni, így csak viszonylag messziről láttuk. A gleccser aljában megismerkedtünk Sollal és Leónnal, egy spanyol párral Teruelből, akik Új-Zélandon töltik a szabadságukat.

A Ferenc József-gleccser völgyében

A Fox gleccsernek szerencsére egészen a lábáig mehettünk, így ezt sokkal jobban láttuk. Jól néznek ki ezek a gleccserek, de őszintén szólva a Perito Moreno után egy gleccser nehezen tud levenni minket a lábunkról. A gleccserek helyett sokkal inkább gyönyörködtünk a völgyekben, ahol ezek a gleccserek találhatók. A széles völgyek, magas, növényzettel sűrűn benőtt hegyoldalakkal körülvéve, nagyon különleges látványt nyújtanak. Ez az ország megállás nélkül kápráztat el minket változatos tájaival.

A Fox-gleccsernél

A Fox-gleccser völgye

Az utolsó megállónk erre a napra a Matheson-tó volt, ahol derült ég esetén gyönyörűen tükröződik az ország legmagasabb hegye, a Mount Cook. Mi a nagy esőt is épp hogy csak megúsztuk itt, a hegyekből elég keveset láttunk a felhők között, nem lehet minden tökéletes. Ahogy az utunkat Haast és az ott található hegyi átkelő felé folytattuk, leszakadt az ég és zuhogni kezdett az eső. Nem is folytattuk utunkat, csak az átkelő túloldalán lévő legelső kempingig, ahol az éjszakát töltöttük. Reméljük, hogy a déli tóvidéken már napsütés fogad majd minket!