Az utazás Koh Tao-szigetére egyike volt azoknak a napoknak, amikor az ember azt érezte, utazni tényleg a legjobb dolog a világon! Miután elbúcsúztunk Nandh barátunktól, felszálltunk az egyik helyi buszra, ahol is mosolyogva a kezünkbe nyomta a buszjegyet a jegyárus lány és nem kért tőlünk pénzt az utazásért, a nap jól kezdődött!

A vonat, amire a főpályaudvaron felszálltunk, eléggé tele volt, most kezdődik itt a nyári szünet, és a vonat tömve volt diákokkal, akik Bangkokból a szünidő idejére hazautazni készültek. A jegypénztárban közölték velünk, hogy a harmadosztály, a legolcsóbb osztály, is tele van, és csak olyan jegyet tudnak adni nekünk, amin a „No Seat” felirat szerepelt, vagyis nincsen ülőhelyünk. Húzósnak tűnt arra gondolni, hogy a nyolcórás utat esetleg végig kell álnnunk, de arra gondoltunk, hogy útközben majd úgy is mindig lesznek le- és felszállók, így valahová mindig csak le tudunk majd ülni. A rendkívül hosszú vonatszerelvény elején voltak a harmadosztályú kocsik, és leültünk két egymás melletti, még szabad ülésre, felkészülvén arra, hogy ha érkezik az ülés tulajdonosa, akkor bizony fel kell majd állnunk.

Ahogy haladtunk előre, szinte minden állomáson újabb és újabb emberek szálltak fel, le pedig csak nem akart szállni senki. Az elején minden állomáson aggodalommal néztünk az ülésünk felé közeledőkre, miközben a kocsiban egyre több ember lett. Sokan álltak, a vonat tele volt fiatalokkal, és hogy a tér még jobban ki legyen töltve, félpercenként haladtak el mellettünk a folyosón az árusok, aki ételt, italt, gyümölcsöt és miegymást árultak.

Mi továbbra is ülve maradhattunk, sokan mosolyogtak ránk, a velünk szemben lévő ülésen utazó fejkendős, muzulmán lányok időnként félénken kérdeztek is tőlünk valamit. A közelünkbe jött egy férfi, aki megmutatott nekünk néhány kinyomtatott lapot a blogjáról, amelyen tudományos-fantasztikus történeteket ír, majd pedig beható elemzést tartott nekünk arról, hogy Malajzia miért is hagyta le Thaiföldet a gazdasági versenyben. Mindez anélkül, hogy bárki is követelte volna tőlünk az ülést, amin ültünk. Egy kis aggodalom végig volt bennünk, de idővel már nem nagyon gondoltunk erre, miközben remekül szórakoztunk az árusok felvonulásán, akik tényleg kész ételektől, üdítő italokon át, minden félét árultak, míg az állomásokon árusok csődültek a lehúzott ablakokhoz, hogy ételt-italt adjanak el. Mi is vettünk egy kis rizses húst, amit papírba csomagolva nyújtanak át, már többször is ettünk a vonaton, teljesen elfogadható dolgokat szoktak adni.

Olyan érzés volt, mintha láthatatlanok lennénk, végig ülve maradtunk, miközben a vonat zsúfolásig tele volt, az emberek az ajtóban is álltak, egy gyerek se fért volna már be a végére. Máig nem tudjuk, hogy egyszerűen csak szerencsénk volt, az ülések szabadok voltak, és a jegypénztárban csak szórakoztak velünk, esetleg az ülés tulajdonasai lekésték a vonatot vagy pedig a helyiek nem mertek odajönni hozzánk, hogy felállítsanak minket és inkább máshová ültek le. Fura érzés volt, mintha tényleg a láthatatlanság donjával rendelkeztünk volna!!! A nyolcórás vonatozás végére azért eléggé elfáradtunk, bár az ülések a harmadosztályon messze nem olyan kényelmetlenek, mint azt egyesek állítják. Mindenesetre a fáradtság ellenére igazán remek emlékeket őrzünk erről az utazásról!

Chumponban tuk-tukkal mentünk a kikötőbe, ahol pont elértük az este 11-kor induló éjszakai kompot, amivel a járműveket is szállítják. Nem igazán tudtuk, hogy milyen utazási körülményekre számíthatunk, így igen csak kellemes csalódásként ért minket, hogy a légkondicionált teremben saját fekhelyünk volt, kényelmes matraccal és tiszta ágyneművel, úgyhogy a kompon gyakorlatilag végigaludtuk az utat.

Láthatatlanul és kipihenten érkeztünk meg Koh Taora!!