Az egyik este, amikor Rubenékkel vacsoráztunk, mutattak nekünk néhány képet a nem túl távoli Kalanggaman-szígetről, és tátva maradt a szánk a képeket látva. Aztán az álmodozásból hamar visszazökkentünk a valóságba, amikor a srácok elmondták, hogy milyen drága is eljutni erre a szigetre. Ez két dologból adódik, egyrészt bő másfél órás az út Malapascuaról, másrészt a sziget magántulajdonban van, így belépőt is kell fizetni.

Mivel amúgy is nagyon elégedettek voltunk a Malapascuán talált saját kis tengerpartunkkal, így nem is gondoltunk később erre a szigetre, egészen addig amíg meg nem ismerkedtünk Elenával, egy olasz lánnyal, aki tíz éve Kínában él. Elena említette, hogy másnap készül erre a szigetre az egyik búváriskolával, és az ár, amit tőle kértek, még mindig magas volt, de lényegesen olcsóbb mint, amit először hallotunk, úgyhogy nem hagyhattuk ki ezt a lehetőséget. Elena, aki egyébként tíznapos nyaralását töltötte a szigeten, ráadásul felajánlotta, hogy az utolsó éjszakára vendégül lát minket a szobájában, ahol két duplaágy volt. Végül Elena nem jött velünk a kirándulásra, mert nem érezte jól magát másnap.

Reggel egy csapat (zömében koreai) búvár kíséretében hajóra szálltunk, egy párt leszámítva mi voltunk az egyetlenek, akik nem búvárkodni mentek, hanem maga a sziget érdekelte őket. A szigethez érve a búvárokat kitettük a merülőhelyen, majd a hajó partra tett minket. Már a szigethez közeledve is nagyon bíztató volt a dolog, egy kis szigetről van szó, amelynek nagy részét kókuszpálmák borítják, a sziget egyik végében pedig egy hosszú homokból lévő földnyelv található, amely körül a tenger vize a kék legalább négy különböző árnyalatában tündöklik. Az embernek tényleg elállt a szava!!

A sziget közelében úsztunk egy jót a búvárszemüveggel és bár láttunk elég sok korallt és halat, nem volt egy különleges snorkelling. Délben a kirándulás résztvevőinek barbecue ebéd volt, amely azonban fakultatív volt, így mi ehelyett inkább hoztunk magunkkal kaját. Amíg a többiek ebédeltek, birtokba vettük a hosszú földnyelvet, és bő másfél órán keresztül egyedül, teljes nyugalomban élvezhettük ezt a Paradicsomból itt maradt földdarabot. Elsétáltunk egészen a végéig, ahol fürödtünk egyet a kis öbölben, amit a földnyelv formál, gyönyörködtünk a színekben és persze szokás szerint csináltunk egy csomó fényképet.

Nem tudtunk beleunni a fotózásba, mindig találtunk egy újabb szöget, ahonnan még szebbnek tűnt ez a tengerpart, amely olyan volt mintha az ember egy romantikus filmben lett volna. Ami pedig az egészben a leghihetetlenebb volt, és ha nekem mesélik, talán el sem hiszem: reggel az odaúton eléggé be volt borulva, és pont arra a pár órára tisztult ki az ég, amikor ott voltunk, aminek lévén a színek sokkal intenzívebbek voltak, miután pedig ismét hajóra szálltunk, az ég újra beborult. Az égiek tényleg velünk voltak!

Még jó, hogy anyagi megfontolásból a barbecuet kihagytuk, mivel amikor annak vége lett, mindenkinek hajóra kellett szállnia, hogy elvigyük a búvárokat a délutáni merülőhelyhez, és csak a mi kedvünkért nem jöttek már vissza a szigetre, hanem a hajó közelében kellett snorkellingezni. Így az ebédszünet volt az egyetlen alkalom, amikor teljes nyugalomban élvezhettük ezt a tengerpartot, bár láthatólag a búvárok nagy részét nem is nagyon érdekelte a dolog. Fura egy népség ez, sokuk olyan, mintha a vízfelszín feletti világ már nem is lenne érdekes.

Mi mindenesetre boldogan tértünk vissza a Kalanggaman-szigetről, kétség sem férhet hozzá, a legszebb érintetlen tengerpart volt, amit valaha láttunk!

Este még utoljára együtt vacsoráztunk Elenával, mindhárman még egyszer rendeltünk a legendás, kókusztejjel készült halcurryből, miközben hosszan beszélgettünk, egészen addig, amíg be nem zárt az étterem. Késő este pedig kihasználtuk a lehetőséget, hogy végre volt internetünk, így feltöltöttünk néhány újabb bejegyzést a blogra. Reggel elbúcsúztunk Elenától, reméljük hamarosan újra találkozunk majd valahol!