A Monowai-tó partján ébredtünk, majd reggeli után egy rövid sétát tettünk a tóparton, élvezve a friss levegőt és a csendet. Elbúcsúztunk angol barátainktól, majd folytattuk utunkat a Southern Scenic Route útvonalán a Hauroko-tó irányába. Erre a tóra egy fénykép hívta fel a figyelmünket, amit az egyik brossúrában láttunk. Már az odavezető földút is nagyon tetszett, típikus új-zélandi tájon keresztül haladtunk rengeteg nagy zöld területtel és birkákkal. A tó maga tényleg idilli környezetben fekszik, fák veszik körül minden oldalról, és a háttérben lévő havas hegycsúcsok itt is tükröződnek a vízfelszínen, megunhatatlan!

Az út ezek után valóban leért a déli parta, ahol rögtön megálltunk a McCrackens Rest nevű pihenőhelyen ebédelni. Innen fantasztikus kilátás volt a környező öblökre, és a kellemes napsütésben egyik szemünk mindig a tengeren volt, hátha látunk delfineket vagy bálnákat feltűnni, amelyek időnként betérnek ezekbe az öblökbe. Nem láttunk semmit, ellenben megismerkedtünk egy német sráccal, aki egyedül utazgat a furgonjával.

Megálltunk a Monkey Island szigetnél, amely Gábornak kedves gyerekkori emlékeket idézett, az azonos nevű számítógépes játék miatt. Egy egész kicsi szigetről van szó, ahol egy hajó bizonyos darabjai találhatók, és a sziget olyan közel van a parthoz, hogy apálykor át lehet rá gyalogolni. Invercargillben készültük tölteni az éjszakát, de előtte ellátogattunk Bluffba, amely az ország legdélebben fekvő települése. Az itt található Stirling Pointban található egy tábla, amely számos ismert várostól való távolságot mutatja. Felmentünk a Bluff-hegyre, ahonnan megtekintettük a naplementét.

Másnap reggel első dolgunk az volt, hogy egy nagyobb bevásárlást rendeztünk az egyik Pak N’Save áruházban, mivel fogytán volt az élelmiszertartalék. Szerencsére a drága termékek mellett létezik egy Budget nevű márka, amely egészen olcsó, és bár a csomagolása kék-fehér, szerencsére nem a „Tesco Gazdaságos” színvonalát hozza. Ezt a napot a Catlins nevű régióban készültük tölteni, ahol sűrű erdők, számtalan vízesés mellett, talán a legszebb új-zéldandi partvonal fogadja az embert. Az első megállónk a Waipapa Point volt, ahol a homokos tengerparton oroszlánfókákat lehet látni időnként (mi csak egyet láttunk), emellett az itteni világítótorony emléket állít egy szörnyű tengeri katasztrófának még a 19. századból, amely közvetlenül a partok mentén történt. A déli partszakaszon sok helyen lehet szerencsével fókákat vagy pingvineket látni, ráadásul ez utóbbiból az úgyenevezett sárgaszemű pingvint, amely egy kihalástól veszélyeztetett faj. Az évnek ebben a szakaszában sajnos csak napfelkeltekor és naplementekor van esély találkozni velük, mivel a nap további részét a tengerben töltik. Reméltük, hogy valahol azért csak sikerül látni belőlük, egyelőre csak az alábbihoz hasonló útjelző táblák bizonyították a pingvinek létezését.

Felkerestük a Slope Pointot, amely a sziget legdélebbi pontja, és egy tábla mutatja a távolságot a Déli-sarktól és az Egyenlítőtől. Innen remek a kilátás a közeli Stewart Islandre.

A következő megállunk Curio Bay volt, ebben az öbölben is lehet néha pingvineket látni, de nem a napnak ebben a szakaszában. Meg kellett elégednünk a sziklás tengerparttal, ahol bizonyos kőzeteken falevelek lenyomata látható. Ezek a lenyomatok annak az erdőnek az emlékei, amely korábban itt állt. Tettünk egy kis kitérőt az egyik közeli vízeséshez, amely a McLean Falls névre hallgat, és egy többlépcsős, igen látványos képződmény az erdő mélyén.

Ebből, a látnivalókkal sűrűn tarkított napból már csak egy megálló, a Nugget Point volt hátra, amelynek közelében található egy kisebb öböl, a Roaring Bay, ahol egy les mögül lehet figyelni az esetlegesen feltűnő pingvineket. Speedynek sietősre kellett vennie a dolgot, hogy naplemente körül megérkezzünk, mert ha besötétedik, akkor már nem látunk semmit. A les mögött elbújtunk, és egy jó negyedórát vártunk, amikor egyszer csak egy kis sárgaszemű pingvin kiúszott a partra, úgyhogy végre láttunk egyet ebből az igen ritka pingvinből! Ez a faj nagyon félénk, ha meglátja az embert azonnal hanyat-homlok menekül a vízbe, úgyhogy nem lehetett túl közelről lencsevégre kapni, a szürkületben erre a fotóra futotta. Elégedetten sétáltunk egyet a Nugget Point közelében, ahonnan remek kilátás van a vízben heverő nagy sziklákra. Ekkora már eléggé besötétedett, de elégedetten tértünk vissza a furgonhoz a „pingvin-vadászatból”.

Az estát a Purakaunui-öbölben lévő kempingben töltöttünk, közvetlenül a tengerparton. A tenger morajára aludtunk el és erre a látványra ébredtünk.

Az utolsó naphoz érkeztünk a Southern Scenic Route útvonalán. Elsőként a közelben található Purakaunui Falls vízesést látogattuk meg, amely a régió legfényképezetebb természeti látnivalója. Nem egy hatalmas vízesésről van szó, de nagyon szép formája miatt méltán gyönyörködik benne mindenki, aki idelátogat.

Mi is elnézegettük egy darabig, majd folytattuk az utunkat Dunedin és az Otago-félsziget felé. A félsziget kicsit csalódást okozott nekünk, mivel a gazdag élővilágát elsősorban fizetős kirándulások keretében lehet megtekinteni, egyedül a Sandyfly Bay tengerpart hagyott bennünk maradandó nyomot, ahol mindig lehet néhány oroszlánfókával találkozni. Itt összeismerkedtünk Franciscóval, egy uruguayi sráccal (jó volt egy kicsit újra spanyolul beszélni valaki mással rajtunk kívül), aki Christchurchben dolgozott néhány hónapot és most Új-Zélandot járja egy több, mint húszéves járgánnyal. A következő napokra esőt jósol a meteorológia, ebből is a legkiadósabbat, viharok kíséretében a partvidékre, úgyhogy egy gyors dunedini városnézés után folytattunk az utunkat tovább.

Az éjszakát még a parton töltöttük, de másnap már a sziget belseje felé igyekszünk majd. Az ország legmagasabb hegyét, a Mount Cookot és annak vidékét hagytuk az új-zélandi kirándulás végére, reméljük az időjárás rendes lesz velünk!