Arequipából az utunk Punón keresztül vezetett a bolíviai határhoz. Már a határon láthattuk, hogy Bolívia a legkorruptabb ország azok közül, amelyeket meglátogattunk. Nyíltan próbálnak pénzt kérni, ha azt szeretnéd ne kekeckedjenek veled, szerencsére Seba faarccal, mintha meg sem hallotta volna őket. Az utunk Punótól kezdve a Titicaca-tó mellett haladt, amely a világ legmagasabban fekvő tava, és olyan hatalmas, hogy sokszor inkább tengernek tűnik. Átléptük a határt és az egyik tóparti városkában, Copacabanában szálltunk meg. Seba és Agus itt már megálltak korábban, úgyhogy ismertek egy hostelt, ahol megszálltunk. Megvacsoráztunk, és utána hamar ágyba kerültünk, estére ugyanis majd négyezer méter magasan igen csak lehűl az idő, és Bolíviában még az ötcsillagos szállodákban sincs nagyon fűtés, nemhogy a hostelekben, úgyhogy az élet a paplan alatt a legelviselhetőbb.

Ezekben a napokban Gábor nem nagyon érezte jól magát, mivel még nem mújt el teljesen a fogfájás okozta láz. A második nap nem csináltunk sok mindent, egy rövid sétát leszámítva, illetve kiültünk a napsütésben halat enni a tóparton. Délután, mivel a hostelben még az elfogadhatónál is hidegebb volt (a fürdőszoba falán egy nagy lyukon keresztül áradt be a hideg), átköltöztünk egy közeli hotelbe, ahol hostelszintű áradt alkudtunk magunknak (a turista szezonon kívül elég könnyű alkudni Bolíviában is). Este egy búcsúvacsorával elköszöntünk argentin barátainktól, akikkel egy szuper hetet töltöttünk együtt. Az ő útjuk most már hazafelé vezet, mi még maradunk úton egy darabig. A következő napot is pihenéssel töltöttük nagyrészt, végre legalább volt lehetőségünk a blogot nagyjából aktualizálni, amiben csak a csigalassú internet nehezítette a dolgunkat.

Az utolsó napra összeszedtük magunkat és meglátogattuk a közelben található Nap szigetét.

A Nap-szigete a Titicaca-tavon

Két órányi hajóút után érkeztünk a szigetre, amely az inka mitológia egyik szent helye, ideszármaztatják ugyanis a Nap születését. A szigeten szintén találhatók romok az inkák előtti korból, az úgynevezett Aymara-korszakból. A szigetre érve egy helyi idegenvezető várt ránk, aki elvitt minket a múzeumba, majd pedig az inka romokhoz. Az útvonal nagyon szép volt, végig remek kilátás volt a Titicaca-tóra és a partvonalra, ahol kisebb halászhajókat láthattunk. Az idegenvezető megmutatta nekünk a Nap „lábnyomait”, majd egy kőasztalhoz mentünk, ahol korábban kislányokat áldoztak az inkák az isteneknek. Ma már csak lámákat áldoznak ezen az asztalon, amely a szent, pumaformájú kő mellett áll.

Az áldozás asztala, aymara romok a Nap-szigeten

Végül egy labirintusszerű romot látogattunk meg, ahol egy szent kút található, amelynek vízével megáldott minket egyenként az idegenvezető, jó szerencsét kívánva a további utazásainkhoz.

Aymara romváros a Nap-szigeten a Titicaca-tónál

A sziget északi részéről egy köves utat követve sétáltunk át a déli részre. Az útra remek kis társaság verbuválódott össze egy paraguayi lánnyal, egy olasz és egy katalán sráccal. Azt is mondhatnám, hogy típikusan bolíviai módon, az úton legalább három helyen akartak újabb belépőket szedni tőlünk a sziget déli részének meglátogatásához, amit mi persze nem voltunk hajlandóak kifizetni. Azzal fenyegettek minket, hogy a hajóra szálláskor majd úgyis behajtják ezt rajtunk, ami persze nem volt igaz, csak szokás szerint újabb pénzt akartak lesarcolni a turistákról.

Nap-sziget, Titicaca-tó

Másnap, habár a hideg ellenére nagyon jól éreztünk magunkat a semmittevéssel a Titicaca-tó partján, eljött a továbbállás ideje. Némi hezitálás után úgy döntöttük, hogy a fővárost, La Pazt átugorjuk, és a következő megállónk a történelmi főváros Sucre lesz.