Utolsó kambodzsai állomásként a Koh Tonsay-szigetet látogattuk meg, amely a formája alapján a Nyúl-sziget néven ismert a helyiek körében. Hajnalban egy mikrobusz vitt minket Sihanoukvilleből Kepbe, ahonnan egy alig ötkilométeres hajóút vezetett a szigetre.

Mikor lesz már vége a kínai újév ünnepeinek? Egyelőre még nem, a bungalók ára itt is a duplája volt a normálisnak, még szerencse, hogy végül találtunk egyet, amelynek tulajdonosa csak egy pár dollárral emelte meg az árait az ünnepek miatt. A szigeten napközben viszonylag sok turista volt, akik Kepből vagy Kampotból érkeztek kirándulás keretében, de a szigetnek így is nyugalmas hangulata volt, estére pedig alig maradtunk néhányan.

A szigetet egy ösvényen durván két óra alatt körbe lehet járni, és a fő tengerparttól, ahol a bungalók vannak, kicsit eltávolodva, az ember hamar teljesen egyedül találja magát. A sziget közepén egy kisebb hegy található, de az ösvény végig a partot követi, amely nagyon kellemes, a növényzet folyamatosan változik az ösvényt követve.

A sziget egyik részén hatalmas kókuszpálmák ágaskodnak az égig, és a sziget belseje felé tekintve az embernek olyan érzése van, mintha egy Robinson Crusoe-féle lakatlan szigeten lenne. Koh Tonsay jelentős részét sűrű erdő borítja, ahonnan rengeteg különböző madár éneke hallatszik, nem véletlenül tartják a szigetet az ornitológusok paradicsomának.

A szigeten több öböl található, amelyekben kis halászfalvak találhatók, amelyek elsősorban a tarisznyarák-halászatból élnek. Megálltunk az egyik ilyen faluban, ahol egy férfi éppen a hálót foldozgatta, amelyet a halászathoz használ. Kisvártatva előkerült a kislánya is, aki nagyon félénken üdvözölt minket, de lassan azért a közelünkbe merészkedett, amikor pedig Rachele egy karkötőt kötött a kis karjára, láthatóan nagyon elégedett mosoly ült ki az arcára.

A sziget másik oldalán egy másik halászba botlottunk, aki épp jött ki a vízből, és intett nekünk, hogy várjuk meg. A háló, amit magával cipelt, tele volt egy csomó kis hallal, valószínűleg ő és a családja vacsorája volt ez. A mosolygós halász akart egy közös fotót Gáborral (ez is ritka, hogy valaki nem Rachelével akar fényképezkedni), egy nagyon kedves momentum volt.

Azon kívül hogy az ember körbejárja a szigetet, nem sok tennivaló van itt, az ember kifekszik a tengerpartra egy kókuszdió és egy könyv társaságában, majd időnként megfürdik a meleg tengervízben.

A legjobb dolog ezen a szigeten a friss, finom és rendkívül olcsó tengeri kaja. Mint már korábban említettük a tarisznyarák itt intézménynek számít, minden kisebb étteremnek van saját hálója a tengerben, és amikor a vendég rákot kér, akkor a vízben lévő ketrecből még élve veszik ki őket, majd helyben elkészítik, ennél frissebb nem is lehetne!!

A tarisznyarák nem hiányzott az asztalunkról egy étkezés alkalmával sem, ezen kívül hal és egyéb tengeri herkentyűk kerültek mindig terítékre.

A szigetet leginkább azért esett nehezünkre elhagyni, mert el bírtunk volna viselni még néhány napot rákevéssel, de az útnak folytatódnia kell. Eredetileg az volt a tervünk, hogy utunkat Vietnám felé folytatjuk, de végül úgy döntöttünk hogy Siem Reap, majd Bangkok felé vesszük az irányt, ahonnan Burmába repülünk majd, míg Vietnám esetleg később kerül majd sorra.

A Siem Reapbe való utazás nem volt éppen sétagalopp. A kínai újév utolsó két napja még tartogatott egy pár kellemetlenséget számunkra. Először is nem tudtunk Kepből egyenesen eljutni Siem Reapbe, hanem Kampotban kellett töltenünk egy éjszakát. Itt egy egyébként Gábor az egész éjszakát hasmenéssel töltötte, de hálistennek a dolog gyorsan el is múlt. Siem Reapbe érve pedig valóban telt ház volt, csak nagy nehezen sikerült, egy nem túl olcsó szállást találnunk, szerencsére csak egy napra volt rá szükségünk.

Ezzel búcsút vettünk Kambodzsától, amely Indonézia után talán legjobban a kedvünkre volt a délkelet-ázsiai országok közül, elsősorban a kedves, mosolygó embereknek köszönhetően. Bangkok vár most ránk!