A bolíviai kalandok után San Pedro de Atacamába érve az első dolog aminek örülhettünk, hogy végre nem volt olyan szörnyű hideg. A hostelben mi voltunk gyakorlatilag az egyedüli vendégek, júniusban alig volt turista ebben, az egyébként gyakorlatilag a turizmusból élő kisvárosban. Már nem az első hely volt, ahol az elvileg várható kevés turista helyett abszolút pangást tapasztaltunk, és a helyiekkel beszélgetve megtudtuk, hogy elsősorban az európai utazók száma esett vissza. Talán felébrednek lassan ezeken a helyen és észreveszik, hogy az Európából érkezők közül a válság miatt egyre kevesebben engedhetik meg a sokszor tényleg a valóságtól elrugaszkodott argentín és chilei árakat, és legtöbben a Peru-Bolívia-Kolumbia hármast választják. Az első este annyira futotta az erőnkből, hogy utánanézzünk az általunk tervezett kirándulásoknak a különböző utazási irodákban. A kisváros egyébként nagyon tetszett nekünk, kellemes, nyugodt hangulatot áraszt magából. Az árak szezonon kívül is a turistákra vannak szabva, úgyhogy ezekben a napokban esténként inkább otthon főztünk.

Másnap reggel végül befizettünk két különböző kirándulásra az egyik utazási irodában, ahol egy nagyon szimpatikus hölgy volt az ügyintéző, és elég komoly árkedvezményt is kaptunk. Délben elmentünk a megunhatatlan chilei húslevest enni (ez alkalommal tyúkból), majd ebéd után jöhetett az első kirándulás a Hold völgyébe (valle de la Luna). A mikrobuszban mindösszesen hatan voltunk és Eduardo, az idegenvezető, akivel nagyon kellemes délutánt töltöttünk, rengeteg nevetéssel. Elsőként arra a helyre mentünk, ahol a klasszikus fotót készítik az emberek a Hold völgyével a háttérben. A követ Coyoténak hívják, ami utalás a Kengyelfutó gyalogkakukk című rajzfilm klasszikus jelenetére. Lenyűgöző a látvány, az ember tériszonya is eléggé előjön lenézve ezen a helyen, és bár kiültünk a kőre, de a csapatból egyikőnk sem merészkedett annyira a szélére, mint Peti, az unokatesóm, amikor annak idején itt járt.

A Coyote-pont a Hold-völgye felett az Atacama-sivatagban

Erről a kilátó pontról nemcsak a Hold völgyére, hanem a környező hegyekre is remek a kilátás. A különlegességet az adja, hogy az alacsony páratartalom miatt nagyon messzire el lehet látni, a közel 250(!) km-re lévő vulkán sziluettjét is tisztán látni lehet. Ezután a Halál völgyét tekintettük, itt található a sivatag legszárazabb része, a nedvesség tartalom nem éri el a 3%-ot sem. A Halál völgye elnevezés mögött egyébként semmiféle tragédia nem rejlik, egy francia tudós először a „martes” nevet adta (ejtsd „márt”), amely fokozatosan a „mort” szón keresztül a „muerte”, vagyis halál szóvá alakult.

A Halál-völgye az Atacama-sivatagban

Egy kisebb sétát tettünk egy barlangban, ahol sótömböket láttunk, és egyébként is a köveket sok helyen sóréteg fedi. A barlangban időnként le kellett térdelni, hogy az ember átférjen a sziklák alatt. A Hold völgye az elnevezést egyébként a Hold felszínéhez hasonló tája miatt kapta. A fő kráterben körbenézve tényleg holdbéli táj képe fogadta az embert, egészen lenyűgöző! A látvány a legnagyobb homokdűnére felmászva még magával ragadóbb volt, főleg a naplemente után, amikor a színek intenzívebbé váltak.

A Hold-völgye (Valle de la Luna) az Atacama-sivatagban

Miközben álmélkodtunk ezen a szokatlan tájon, három chilei fiatallal beszélgettünk, és a parkőröknek gyakorlatilag ki kellett dobniuk minket a parkból. Szerencsére Eduardo tökéletesen értette a dolgot, hogy nehezen szabadultunk a látványtól, és nem csinált problémát belőle, hogy várnia kellett ránk a mikrobusszal. Végül egy, a szokásostól eltérő úton vitt minket vissza a városba, ahol láthattunk egy kisebb erdőt ebben a hihetetlenül száraz sivatagban. A fák a hosszú gyökereik révén találnak vizet a talaj mélyebb rétegeiben.

Naplemente a Hold-völgyében az Atacama-sivatagban

Naplemente színei az Atacama-sivatagban

Másnap reggel hajnali négykor már készenlétben vártuk az újabb kirándulást. A tatioi gejzíreket mentünk megnézni, amelyekre különösen kíváncsiak voltunk, lévén, hogy az uyuni kirándulás során Bolíviában, a rossz idő miatt nem tudtunk az ottani gejzírekhez eljutni. Tatio 4200 méter magasan található, és amikor – még napfelkelte előtt – megérkeztünk, mínusz 15 fok volt, ami a csípős széllel együtt még ennél is hidegebbnek tűnt. Több különböző geológiai formációt is láthattunk, voltak üregek, ahol egyszerűen meleg víz fortyogott, máshonnan gőz tört elő, míg láttuk a periódikus működésű gejzíreket, ahol a forró vízből időközönként feltör a gőzfelhő.

Tatio gejzírei, Chile

Bugyogó forró víz a Tatio-gejzírben

A legnagyobb gejzírt Gyilkosnak nevezik, mert annak idején egy „okos” francia megakarta mérni a víz hőmérsékletét, beleesett a vízbe és azonnal meghalt.

A hatalmas Gyilkos-gejzír, Atacama, ChileTatio gejzírjei között, Chilében

A gejzírek közelében van egy természetes meleg vizes fürdő, amely harminc egynéhány fokos. A kinti hőmérsékletre való tekintettel először senki nem akart megmártózni a csapatból, mindenki csak a lábát lógatta bele. Egy német srác és Gábor végül megemberelték magukat és megfürödtek a meleg vízben, amely nagyon kellemes volt, időnként a forró áramlatok az ember lábáról majd leégették a szőrt.

Melegvízű fürdő a Tatio gejzíreknél

A vízből kijőve Gábor elfelejtkezett magáról, hogy nem Barcelonában van, és magától értetődő természetéseggel nekiállt a vízparton átöltözni. Ekkor arra lett figuelmes, hogy a vízben a brazil srácok elkezdtek tapsolni, mintha valami show-t látnának. A csoportunkban utazó brazil lány némi iróniával meg is jegyezte honfitársairól, hogy valószínűleg még nem láttuk meztelen férfihátsót életükben. Brazíliában láttuk korábban, hogy iszonyú prűdek, a topless-t is mindenhol szigorúan büntetik. Mi mindenesetre jót nevettünk a történteken, Dél-Amerika még majd öt hónap után is okoz azért derűs meglepetéseket. A fürdőzés után elindultunk vissza San Pedróba. Útközben több helyen megálltunk a közeli vulkánokat, típikus andoki madarakat fotózni, majd egy kis hegyi faluban hosszabb időre is megálltunk. A falucska nagyon helyes kis templomát meglátogattuk, majd ettünk kecskesajttal készült empanadast. Délben már ismét San Pedróban voltunk, ahol a délutánt nagyrészt pihenésre használtuk. Megvettük a jegyeket a másnap reggeli buszra Argentína felé, nagy megnyugvással tapasztaltuk, hogy a Paso Jama, ahol négyezer méter felett halad át az út nem volt lezárva. Másnap reggel egy időre a hátunk mögött hagytuk Chilét és elkezdtük Argentína délnyugati részét bejárni. Az első állomásunk Purmamarca lesz!