Miután jó néhány órát eltöttünk várakozással a santarémi reptéren, végül éjjel 2-kor érkeztünk Manaosba, ahol várt minket Adenir, az idegenvezető, akivel az elkövetkező napokat töltöttük. Már elsőre nagyon szimpatikus volt, és éreztük, hogy remekül fogjuk vele magunkat érezni. Az első éjszakát egy egyszerű manaosi hotelben töltöttük, ahová Adenir vitt el minket.

Másnap, ebéd után jött értünk Adenir a legkisebb fiával, a négyéves Johnnal és együtt tettünk először egy rövid sétát a városban, többek között ellátogattunk a banánpiacra, ahol annyi banánt láttunk egyszerre, mint még sosem. Délután a kikötőben találkoztunk Adenir feleségével, Fatimával és az ő Édesanyjával, majd együtt elmentünk bevásárolni a következő napokra. Adenir, aki a Cobra becenévre hallgat (cobra brazilul a kígyó általános megnevezése) egy őserdei közösségben született, és korábban utazási irodáknak dolgozott idegenvezetőként. Ezeket a közösségeket ők törzsnek nevezik, mivel bizonyos dolgokban még mindig működnek a törzsekre jellemző szabályok, de ezek a közösségek azért nem hasonlítanak az őserdő mélyén, a külvilágtól elzárva ért törzsekhez. Mirituba, ahonnan ő származik, kevesebb mint 20 kilométerre található Manaostól, de először át kell kelni az Amazonas folyó túloldalára, majd kisebb folyóágakon felfelé hajózva jut el az ember oda. Adenir néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy a közösség beleegyezésével itt épít egy kis üdülőt, amely a domb másik oldalán, a tó parton található. Hat pici házikóról van szó, amiben csak aludni lehet, mivel annyi hely van, hogy felkösse az ember a függőágyat, míg van egy nagyobb köralakú épület konyhával, étkezővel, amely közös helyiségként funkcionál. A zuhanyzóhoz tartozó tartályt a tó vizével töltik meg, míg egyelőre áram nincsen, este csak gyertafény van, ha valaki világítani akar. Ezen a Manaostól nem, de a szokásos turista útvonaltól messze eső helyen töltöttük el az elmúlt három éjszakát. Az első este a megérkezés és vacsora után játszottunk egy kicsit Johnnal, majd hamar lefeküdtünk aludni, kipihenve az előző éjszakát.

Cobra Cabana, élet egy törzsben

Cobra Cabana, a tóparton ébredés

A másnapot a Fátima által készített fantasztikus reggelivel kezdtük, amely sült banánból, tejes kávéból és frissen a fáról leszedett papayából állt, amihez hasonlóan finom papayát korábban nem ettünk még. Reggeli után Adenirrel, Johnnal és Daviddal (Adenir másik fiával a háromból) motorcsónakba szálltunk, hogy felderítsük a környéken található, az esős évszakban víz alatt álló erdő élővilágát. Manaosnál folyik egymásba a río Negro és a río Solimoes, Brazíliában csak Manaostól lefelé hívják a folyót Amazonasnak. Előszül a río Negro vidékén kirándultunk, amelynek mentén a Mirituba közösség házai is fekszenek, ezen a részen alig vannak szúnyogok, de az élővilág sem olyan gazdag. Ennek ellenére láttunk néhány különböző madárfajt, közülük egy kifejezetten a ritkán láthatóak közé tartozott.

Őserdei madarak a Cobra Cabana közelében

A környék felderítése után a río Solimoes vidékén folytattuk, ahol sokkal gazdagabb az élővilág, láttunk több különböző majomfajt, köztük éjszakai majmokat, amelyek a fa törzsében bújnak el nap közben, de Adenir kiszúrta őket. Itt is kipróbáltunk néhány őserdei gyümölcsöt, köztük egyet, amely a citromra hasonlított kívülről, de belül nagy maggal rendelkezik. Délben visszatértünk a szállásra megebédelni, majd egy rövid szieszta után folytattuk az erdő felderítését. Ez alkalommal messzebbre is elmentünk, ahol tényleg nagyon sokféle állatot láthattunk, rengeteg különböző madarat, majmokat és ismét lajhárokat.

Színes élővilág a dzsungelben, Cobra Cabana, Manaus

Az egyik lajhárt testközelből is megtekinthettük, mivel Adenir két nagyobbik fia, David és Boy képesek felmászni a csónakból a fára, és leszedni a lajhárt onnan. A lajhár elszaladni nem tud, de nem könnyű leszedni, mivel az éles karmaival erősen belekapaszkodik a faágba. Végül a srácok révén megsimogathattuk ezt a fura jószágot, amelynek érdes bőre van, és olyan mintha mindig mosolyogna. Ezután visszatettük a fára és megvártuk, hogy komótosan felmásszon olyan magasságba, ahonnan a kajmánok már nem tudják leszedni. A kirándulás vége előtt még ellátogattunk egy halász családjához, akik a kis házukban egy anakondát tartanak, amit korábban fogtak. Elvileg a jószágot a nyakunkba is vehettük volna, de inkább megelégedtünk azzal, hogy megsimogattuk csak az undorító, sikamlós bőrét.

Lajhár és anakonda Cobra Cabana közelében

Ezen a délután naplemente táján fantasztikus színek uralkodtak az égen és a vízfelszínen, meg is álltunk egy időre, hogy kigyönyörködjük magunkat. Nagyon különleges világ ez az Amazónia, nem győzünk vele betelni!

Amazónia színei naplemente körül

Az Amazonas-folyó a naplementekor

Vacsorára hazatértünk, de ezzel még nem ért véget a nap, mivel este mindhárom sráccal együtt ismét hajóra szálltunk, hogy kajmánok után nézzünk. A kajmánokat nappal nagyon nehéz látni, mivel megbújnak a sekély vízben a zöldes növényzet rejtekében, viszont éjjel a szemük vörös pontként veri vissza a zseblámpa fényét, így könnyen kiszúrhatók. Adenir már nagy tapasztalattal rendelkezik kajmánok elfogásában, így négy különböző példányt is megtekinthettünk közelről, a legkisebbet, ami nem volt sokkal nagyobb, mint egy gyík a kezünkbe is vettük, a legnagyobbat, amely jó méteres volt, már inkább csak megsimogattunk, mivel ez már igencsak leharapta volna a kezünket, ha úgy adódik. Éjjel remekül aludtunk a függőágyunkban, amely ráadásul tökéletesen le volt fedve szúnyoghálóval, így a szúnyogoktól sem zavartatva merültünk álomba a természet hangjait hallgatva ezután a hihetetlen nap után.

Egy kis kajmán társaságában

Reggel a madarak ébresztettek minket, amelyek közül az egyik tényleg olyan hangot adott ki, mintha egy mobiltelefon ébresztőhangja lenne. Miután ismét friss gyümölccsel és egy a fánkhoz hasonlító frissen kisütött süteménnyel megtömtük magunkat, egy kenuba szálltunk, és áteveztünk a río Negro túlpartjára Adenirrel és unokahúgával, aki elkísért minket. Itt egy jót túráztunk az erdőben Adenir lépteit követve, aki vágta nekünk az utat. Az aljnövényzet nagyon sűrű volt, úgyhogy nagyunk a lábunk elé kellett nézni. A fákon és növényeken kívül, amik közül Adenir soknak elmagyarázta a hasznát a gyógyászatban, hajójavításban vagy éppen a tűzgyújtásban, találtunk három hatalmas madárpókot. Ezek a jószágok a sötét lyukban bújnak el, és csak éjszaka jönnek elő maguktól. Adenir egy vékony ággal kicsalogatta őket, hát mit mondjak, az embert kirázza a hideg arra gondolván, hogy milyen lenne ha ez a jószág rámászna. Szintén közelről szemügyre vehettük az úgynevezett óriáshangyákat, amelyeket a bennszülött lakosság is nagyon tisztel, mivel csípésük nagyon fájdalmas, magas lázzal jár. Adenir azt is megmutatta, hogy bár már több mint évtizede idegenvezetőként dolgozik, azért nem felejtette el, amiket a törzsben tanult, és pár perc alatt készített nekünk legyezőt az egyik pálmafa leveléből.

Pálmalevélből készült legyező

Délben a folyóból az egyik rokon által frissen fogott halatt ebédeltük, majd délután ismét kenuzás következett a közeli vizeken. A kenuba szállás előtt Gábor még kifocizta magát egy kicsit a gyerekekkel az iskola udvarán. A kenuval az elöntött erdő sűrű részébe eveztünk, ahol állandóan figyelnünk kellett a szemünkbe lógó ágakra. A kenuval evezni ebben a sűrű erdőben, ahol a motorzaj hiányában az erdő utolsó rezdülését is hallani lehet, mágikus érzés. Ezen a délutánon láttuk azokat a nagyobb majmokat is, amelyek esténként a hatalmas zajt csapnak és a nap megkoronázásaként sikerült lencsevégre kapnunk egy tukánmadarat is.

Mirituba: Élővilág után kutatva a dzsungelben

Az utolsó napunkat pihenéssel és Adenirrel való beszélgetéssel töltöttük. Hallgattuk kicsit, ahogy Fatima az Édesanyjával beszélget, mivel egymás között ők a törzsi nyelvet használják, és persze ennek csak a dallamát érzékeltük, egy szót sem értettünk belőle. Az egyik rokonához ellátogattunk (akinél volt elektromos áram), hogy feltöltsük a laptop és a fényképezőgép aksiját. John minden alkalommal elkísért minket, és persze mi is örültünk, hogy ezzel az aranyos kisfiúval lehettünk. Megnéztük a közösség iskoláját is, ahol a gyerekek éppen ebédeltek. Ebéd után összepakoltuk a cuccunkat és közösen visszatértünk Manaosba. Miközben a hátunk mögött hagytuk Miritubát és az elárasztott őserdőt, némi szomorúsággal vettük tudomásul, hogy véget ért ez a néhány csodás nap a természet közelségében, ilyen fantasztikus emberek társaságában mint Adenir és családja.

Egy amazóniai család a dzsungelből

Idős asszonyok az Amazonas-folyó mentén

A buszmegállóban elbúcsúztunk tőlük, azzal a bizonyosággal a szívünkben, hogy egyszer majd visszatérünk ide, ebbe a természeti paradicsomba és azt is megláthatjuk, hogy mi lett a kis Johnból. Az estét ez alkalommal is a reptéren töltöttük egészen hajnali 4-ig, akkor indult a repülőnk Lima felé, panamai átszálással.

A mi kis manausi családunk

Ezzel a bő hathetes brazíliai tartózkodásunk is véget ért. Csak egy apró töredékét láthattuk ennek a hatalmas országnak, amelynek természeti szépségével és annak változatosságával nehéz bármely országnak is vetekedni. Az emberek közül leginkább az Amazonas vidékén megismertek érintettek meg minket, ahol őszinte, nagyszívű emberekkel hozott minket össze a sors. Egy nap biztosan visszatérünk, hogy a most, idő hiányában kihagyott helyeket is megismerjük (elsősorban a Patanalra gondolunk) és meglátogassuk azokat a barátokat, akiket utunk során szereztünk. Egy újabb pecsét következik az útlevélbe, Perúba utazunk most!