A sokadik éjszakai buszút után elég fáradtan érkeztünk San Juanba, ahol ráaádasul hideg, szeles idő várt ránk, amihez nem voltunk északon hozzászokva. Az Ischigualasto Park a legkönnyebben San Agustín de Valle Fértilből közelíthető meg, amely egy kis falu nagyjából 70 kilométerre a parktól. Miután az egyik kávézóban kivártuk a délutánt (a hidegben a hátunk közepébe sem kivántuk a városnézést San Juanban), ismét buszra szálltunk és négy óra buszút után megérkeztünk Valle Fértilbe. Amikor megérkeztük, láttuk, hogy mi voltunk az egyedüli turisták a buszon, és a hostelben sem volt ez nagyon másképp, a hostelben dolgozó szimpatikus srácokon kívül csak egy vendég volt.

Eredetileg az volt a tervünk, hogy az Ischigualasto Parkot (amelyet Hold völgyének is hívnak, de ebből jó néhány van még Dél-Amerikában) és a Talampaya Nemzeti Parkot is meglátogatjuk szervezett kirándulás keretében. A problémát csak az jelentette, hogy ezekhez a kirándulásokhoz minimum négy résztvevő szükséges, különben a költségek az égbe szöknek. Este már láttuk, hogy rajtunk kívül nem lesz újabb jelentkező, úgyhogy a B tervhez kellett folyamodnunk. Reggel korán keltünk és hamar a park felé vezető úton kezdtünk stoppolni. Alig pár perc után felvett minket egy bácsi, aki elvitt minket a tíz kilométerre lévő faluba, majd onnan egy félóra várakozás után egy kamionnal eljutottunk egészen Baldecitosig, ahol leágazik az út a park felé a főútról. Szerencsénk volt, mert a kereszteződéshez közel egy rendezvény volt, ahol az ott szolgálatot teljesítő rendőr minden autót megállított, és volt olyan kedves, hogy maga kérte meg a park felé igyekvőket, hogy esetleg el tudnának-e vinni minket. Hamarosan két középkorú hölgy fel is vett minket, akik nemcsak a park bejáratáig vittek el minket, hanem velük együtt járhattuk be a parkot. Az Ischigualasto Park tele van a triász korból fentmaradt leletekkel, így nem lehet szabadon járkálni, hanem egy meghatározott útvonalon belül lehet autóval körbejárni. Az autók egy karavánt formálnak, amelynek elején megy az idegenvezető, és különböző helyeken megálltunk, ahol az idegenvezető elmagyarázta a legfontosabb látnivalókat.

Hálistennek az idő is gyönyörűen kitisztult, így a park színei is sokkal élénkebbé váltak. Elsőként a Gusano (giliszta) névvel ellátott sziklás képződménynél álltunk meg. Itt, mint a parkban több helyen megkövesedett növényi maradványokat is láthattunk. A következő megálló egy kilátópontnál volt, ahonnan rátekinthettünk a völgy jelentős részére, és magyarázatot kaphattunk miért is hívják Hold völgyének ezt a helyet. A felszín jelentős hasonlóságot mutat a Holdéval, és teliholdkor, a holdfénynél ez még sokkal szembetűnőbb.

Egy újabb Valle de la Luna, Ischigualasto Park

Több érdekes sziklaformát láthattunk még ezután, például szinte tökéletes golyóformájú köveket, majd pedig a Submarino (tengeralattjáró) és a Hongo (gomba) elnevezésű képződményeket. Ezek hatalmas méretű, egzotikus sziklaformák, amelyek meglepő módon állják az idő sarát itt, ahol a kisebb-nagyobb földrengések nagyon gyakoriak, és bármelyik pillanatban összedönthetik ezeket a kőszobrokat, amelyeket a természet formált.

Bochas gömbölyű formák,  Ischigualasto Park

A tengeralattjáró,  Ischigualasto Park

A gomba sziklaforma,  Ischigualasto Park

A parknak ezen a részén található egy hegyvonulat is, hatalmas vörös sziklafallal, amely tényleg lenyűgöző látványt nyújt.

Végtelen táj  Ischigualasto Park

Vörös sziklafal  Ischigualasto Park

Gyönyörű volt ez park, de ez a nap mégis inkább arról marad emlékezetes, hogy összeismerkedhettünk Micaelával és Nachóval, egy córdobai argentín párral, akik útitársainkká váltak az argentín tartózkodásunk hátralévő részére, mivel autójukkal ők is Mendoza felé készültek folytatni útjukat. Miután elhagytuk a parkot, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a telihold megjelent az égen, de a színe olyan élénk sárga volt, hogy inkább a Napra hasonlított. Azonnal meg is álltunk és csináltunk néhány fényképet erről a gyönyörű égi jelenségről. Ezután visszatértünk együtt a hostelbe és egy remek carbonara spagettivel zártuk ezt a remek napot.

Telihold,  Ischigualasto Park

Másnap Micaelával és Nachóval Mendoza felé megálltunk egy különleges helyen, ahol a Difunta Correa emlékműve található. Difunta Correa egy nő, aki a legenda szerint útra kelt, hogy a háborúból haza nem tért férjét megkeresse, és ezen a helyen, ahol az emlékmű áll, találták meg holtan, de a mellén fekvő csecsemő életben maradt az anyatej révén. Sokan jönnek erre a helyre és kérnek különböző dolgokat, amelyek teljesülése esetén ajándékot hoznak Difunta Correának. Elképesztő mennyiségű tárgyat találhatunk itt, állítólag van, aki a menyasszonyi ruháját is idehozza, a legtöbbet házak makettjéből láttuk, amelyeken üzenettel köszönik meg Difunta Correának a kívánság teljesülését.

Barátokkal a Difunta Correánál

Az úton Mendoza felé, már értesültünk barátainkon, Javin és Rominán keresztül, hogy a havazás miatt a Mendoza és Santiago de Chile közötti hegyi átkelő le volt zárva. Mendozába érve egy kellemes kis hotelben szálltunk meg, majd este együtt vacsoráztunk az újonnan szerzett és a márciusban megismert barátainkkal, remek este volt így hatosban! Másnap az átkelő továbbra is zárva volt, úgyhogy a napot pihenéssel töltöttük, miközben folyamatosan követtük a híradásokat. Javulást jósolt a meteorológia, úgyhogy mi is ebben reménykedtünk. Egy pizzériában együtt vacsoráztunk Micaelával és Nachóval, tényleg remekül éreztük magunkat velük! Reméljük Tájföldön ismét találkozunk!

Már korán reggel a buszpályaudvaron voltunk és a buszunk el is indult Santiago felé. Azt azért tudatták velünk, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a határon nem fordítanak minket vissza, ha az időjárás rosszabbra változik. Elég idegesek is voltunk a határig, mivel három nappal később indult a gépünk a Húsvét-szigetre, és ha aznap nem tudunk átkelni, akkor egy majd 2000 kilométeres kerülőt kellett volna tennünk, hogy biztosan odaérjünk. Hálistennek minden zökkenőmentesen ment, a patkánykodást a csomagokkal, amit a chileiek rendeznek határon, azt már tényleg fel sem veszi az ember. Érdekes volt ezt a hegyi átkelőt, ahol márciusban az ellenkező irányba már egyszer átkeltünk, ismét látni, ez alkalommal mindent (az utat leszámítva) hó borított. A határon átérve megnyugodtunk, de némi szomorúságot is éreztünk, mivel Argentínát ezzel a hátunk mögött hagytuk. Ebben az országban töltöttük a legtöbb időt, fantasztikus tájakat láthattunk és remek barátokat szereztünk. Reméljük sokójukat itt vagy ott újra látjuk majd hamarosan!

Most egy pár nap pihenés következik Santiagóban, majd jön a nagyon várt utazás a Húsvét-szigetre.