Némi szkepticizmussal érkeztünk Barilochébe, amely a patagóniai turizmus fővárosaként ismert, és a hátizsákos utazók között igen sokan kritizálják a tömegturizmus miatt. Ebből mi is érzékeltünk valamennyit, de szerintünk mindez a fóbia kicsit eltúlzott. Mi mindenesetre néhány nagyon nyugodt napot töltöttünk el ebben a városban. Amikor megérkeztünk, egy srác nekünk ajándékozta a kártyát, amivel sokkal olcsóbb a buszon az utazás, mondván, hogy ő már nem fogja használni, mert utazik tovább. Összesen négy éjszakát töltöttünk Barilochében, ahol Valentina volt a couchsurfinges vendéglátónk. Valentina Bariloche Cerro Viejo negyedében lakik, ahová elsőre igen komoly erőfeszítés után sikerült csak eljutnunk. A buszról leszállva a sofőr közölte velünk, hogy ha 10-15 háztömbnyit megyünk egyenesen, akkor már ott is vagyunk. Amit elfelejtett velünk közölni, hogy mindez azt jelentette, hogy másfél kilométert kellett másznunk egy meredek úton felfelé, ami a nagy hátizsákokkal és a valószínűleg akkor éppen a bosszantásunkra a fejünkre tűző nap társaságában igen megizzasztott minket. Szerencsére a kedves fogadtatás, és az, hogy Valentina még az ebédjét is megosztotta velünk, hamar feledtette a fáradalmakat. Valentinánál is két macska szórakoztatott minket, iszonyatos civakodást rendeztek időnként, főleg a kisebbik volt valami irtó szemtelen a nagyobbal.

Ebéd után lesétáltunk a belvárosba, ahol a turista információ és az általunk olvasott dolgok segítségével megterveztük a napjainkat, illetve utánanéztünk a kocsibérlésnek, tudván, hogy a tóvidék bejárására az autó az egyetlen jó megoldás. Utána beültünk a Café Providenciába, amelyet az elkövetkező napokban mint „irodát” használtunk, volt finom „empanadas”, internet és forró csoki, mást kérni sem lehet:) Az internet mondjuk nem működött itt sem mindig jól, Valentinától tudtuk meg, hogy a vonalak száma elérte azt a határt, hogy egy új számjegyet voltak kénytelenek a régi telefonszámokhoz hozzátenni, amitől összeomlott a rendszer, és még most sem működik tökéletesen. Első este egy német házaspárral vacsoráztunk, akik szintén Valentinánál szálltak meg. Eléggé tátva maradt a szánk a történeteiket hallgatva, közel ötvenévesek, és megállás nélkül 4-5 napos nehéz túrákat csinálnak sátorral; én is szeretnék majd ilyen erőnlétben lenni az ő korukban!

Másnap viszonylag jó időre ébredtünk, úgyhogy hamar a 20-as buszon találtuk magunkat, amely elvitt minket a Cerro Campanarióhoz, ahonnan remek kilátás nyílik a Bariloche körüli tavakra. Fel lehet menni libegővel is, de mi inkább gyalog felkaptattunk az elég meredek emelkedőn, baj lenne, ha olyan lusták lennénk már, hogy egy félórás emelkedőt libegővel akarjunk megúszni:) Fent a kilátás csodás volt a Nahuel Huapira, ami egy hatalmas gleccsertó és a környező kisebb tavakra, de nagyon sokáig nem tudtuk élvezni, mert olyan erős szél fújt, hogy nem lehetett egy helyben megállni. Leérve újra felszálltunk a buszra, ami elvitt minket a Llao-llao parkba, ahol elsétáltunk a tópartra, de az idő közben nagyon elromlott, úgyhogy hamar szednünk kellett a sátorfánkat. Szerencsére három szimpatikus argentín lány felvett minket kocsival, így egyrészt nem áztunk el, másrészt azon az úton vittek minket vissza Barilochéba, ahol a busz nem jár. Így még láttunk néhány szép helyet, bár elsősorban az autóból, mivel az eső továbbra is esett. A késő délutánt az eső elől menekülve a kávézóban töltöttük, este pedig Valentinával vacsoráztunk.

Nahuel Huapi-tó

Az időjárás másnap reggelre sem sokat változott, úgyhogy ezen a napon nem sok mindent tudtunk csinálni. Elmentünk ebédelni báránysültet, ami helyi specialitás és gnocchit egy különleges pörköltszósszal, ami szintén nagyon finom volt. Délután olvastuk Alex üzenetét, aki írt nekünk, hogy változtak a tervei és ő is a városban van, úgyhogy végül hármasban béreltünk kocsit a következő két napra. Estére vettünk egy nagy szelet marhahúst, amit otthon megsütöttünk, Argentínában még a legutolsó ABC-ben is jó fajta húst lehet venni.

A hét tó útja

Reggel korán keltünk és kezdetét vette a kétnapos “road-trip” az úgynevezett “Hét tó útján”. Barilochéban még nem látszott annyira, amint északabbra haladtunk viszont egyre inkább láthatóvá vált, amit már korábban is tudtunk. Tavaly nyáron kitört a határ chilei oldalán található Puyehue vulkán és hamuval borította be a környező vidéket. A településeken rengeteg munkával sikerült valamennyire eltakarítani a nyomokat, bár sok ház tetején most is látszik (a vulkán egyébként máig bocsát ki hamut), a lakott településeken kívül viszont szinte mindent bevon egy réteg vulkáni hamu. A Hét tó útja Villa de la Angosturában kezdődik, ahonnan továbbhaladva az aszfaltutat hamar köves út váltja fel, amin ráadásul rengeteg kátyú van. A nagyon rossz út miatt csak lassan érdemes közlekedni, ha valaki nem akarja tengelytöréssel végezni.

A hét tó útja

Ebéd a hét tó útján

A tavak nagyobbik részénél megálltunk egy sétára, az egyiknél meg is ebédeltünk, de egy idő után csak telitődik az ember azzal, hogy egy újabb tavat lát, úgyhogy San Martín de los Andes előtt elhagytuk a Nahuel Huapi Nemzeti Parkot, ahol a tavak találhatók, és a Lanín Nemzeti Parkon keresztül haladtunk tovább, ami tényleg nagyon tetszett mindannyiunknak. Hatalmas méretű és változatos sziklás formák követték egymást, nem győztünk álmélkodni. Ha nem járt volna már viszonylag későre, akkor valószínűleg több megállót tartottunk volna ezen a részen.

Paso Córdoba

Córdoba-átkelő

A szállásunk Villa Trafulban volt, amely a Traful-tó mellett található. Alexnek hála az útunk eddigi legjobb szállásán töltöttük az estét. Alex útikrónikákat ír a honlapján (http://www.crazysexyfuntraveler.com), és ezen keresztül különböző szálláshelyeket is tud reklámozni, amelyek gyakran igyen éjszakát biztosítanak neki. Ez alkalommal egy tóparti luxus-bungalowban (Cabañas Ruca Lico) töltöttük az éjszaká, ahol volt minden kényelem, többek között jacuzzi és terasz tóra néző kilátással is. Remekül telt az este, a jacuzziban ülve vacsoráztunk és élveztük a kényelmet, ami nem sokszor jár együtt az utazásunkkal.

Másnap reggel a teraszon való reggelizés után folytattuk az útunkat San Martín de los Andes felé. A kisvárosba érve úgy döntöttünk, hogy újabb tavak helyett inkább a közelben található mapuche közösség falujában (Quila Quina) nézünk szét. A környék nagyon szép volt, de igazából elég kevés dolgot láttunk. A helyiek mintha nem akarnák, hogy nagyon zavargassák őket, belépődíjat szednek, és azon kívül, hogy beszélgettünk néhányukkal, akik lovas sétát kínálnak, gyakorlatilag csak a házakat láttuk kívülről. Az egyik kisebb földútra tévedve három mapuche kisgyerekkel találkoztunk, akik nagyon aranyosak voltak és jót nevettek rajtunk, hogy eltévedtünk.

Mapuche gyerekek

Az idő közben ismét nagyon elromlott, úgyhogy a másik kirándulást amit terveztünk, hogy a Lanín vulkánt közelebbről is megnézzük, inkább már kihagytuk és valamivel hamarabb visszatértünk Barilochéba. Valentina volt olyan kedves és kimosta a ruhánkat közben, amit ott hagytunk neki. Reméljük egy nap majd viszonozni tudjuk a vendégszeretét.

Reggel korán keltünk, mivel fél 8-kor indult a buszunk Puerto Monttba és a buszpályaudvar a város másik végén volt. Végül ahelyett, hogy a buszra vártunk volna (mellesleg se a buszok száma, semmiféle menetrend nem volt kiírva a megállóban, ez nagyon jellemző itt) taxit fogtunk. Ismét Chile következik, gyűlnek a pecsétek az útlevélben..