Reggel izgatottan ébredtünk, mert egy olyan kirándulás állt előttünk, amit már nagyon vártunk, Cabio Polonio várt ránk. A buszra alig szálltunk fel, amikor felszállt egy csokiárus ürge, aki olyan profizmussal adta el a csokit, hogy egy csomóan (mi is) vettek tőle. Körülbelül tíz percig magyarázta miért is kihagyhatatlan a vétel, olyan részletességgel beszélve a szimpla csokoládéról, mintha nukleáris rakétát akarna eladni. Az út közel négy órán át tartott, a busz minden kis faluban megállt, hogy házhoz vigye a gyerekeket az iskolából. Cabo Polonióról már korábban sokat olvastunk, egy kis faluról van szó az uruguayi tengerparton, amely egy félszigeten fekszik, elszigetelve a világtól. A faluban nincs elektromos vezeték, és a busz sem tud a faluba bemenni, hanem az országúton tesz le. Itt egy speciális járműre kellett szállnunk, ami az afrikai szafarik kamionjára emlékeztet, és ez a jármű képes a homokdűnék közötti közlekedésre. Mi persze a jobb kilátás érdekében a felső ülésre ültünk, ahol úgy utaztunk, mintha egy centrifugában ülnénk, de nagyon jól szórakoztunk, főleg a kutyuson, aki az egész úton előttünk szaladt, míg a végére el nem fáradt és utána lógó nyelvvel bandokult mögöttünk.

Dzsipp: az egyetlen jármű, ami bejut Cabo Polonioba

A faluba érve rögtön láttuk, hogy ez a hely nagyon fog tetszeni nekünk, a falu párszáz színes kis házikóból áll, amelyek egy dombon helyezkednek el. A főutcát leszámítva nincsenek utcák, az ember a házak között járkál, amelyeknek nincs kerítése.

Cabo Polonio nyugalma

Előző nap Ale segítségével már lefoglaltuk az egyik kis házikót, és a falu egyetlen boltjában érdeklődtünk hol is találjuk Rubent, aki majd a kulcsokat ideadja. A kétszintes kis házikó nagyon ízlésesen volt belül dekorálva és a felső szinthez egy kis terasz is tartozott, ahonnan remek kilátás volt a tengerre.

Cabo Polonio apró házai a dombon
Függőágyban pihenés Cabo Polonióban

A faluban csak néhány halász és családja tölti az egész évet, mivel télen nagyon szeles, hideg idő van, a legtöbb házat csak az év egyik felében használják. Miután elrendezkedtünk, körbenéztünk a faluban, az egyik kis bódéban vettünk egy finom rántotthalas szendvicset, majd lesétáltunk a sziklás partszakaszhoz a világítótoronyhoz. Itt állítólag sokszor oroszlánfókák szoktak pihenni, de mi ez alkalommal csak egy szál fókával találkoztunk. Hazatérve, a teraszon üldögélve a sokadik gyönyörű naplementét tekinthettük meg, Uruguay egész biztosan részben a gyönyörű naplementékről marad majd emlékezetes nekünk.

Felejthetetlen naplemente, Cabo Polonio

Miután az éj leszállt, egy pokróccal betakarózva kifeküdtünk a teraszra a csillagokat nézni a síri csendben. Mivel a faluban nincs elektromos áram, nincsenek fények az utcán (a legtöbben gyertyákkal világítanak, habár az éttermeknek például saját generátora van), annyi csillagot láthattunk az égen, mint szerintem még sosem, a Tejút csillagai fantasztikus intenzitással világítottak az égen. Gyönyörködni a naplementében és a csillagfényes égben ebben a faluban, amelyet hihetetlen nyugalom hat át, ahol senki sem zárja kulcsra az ajtaját, ahol a háziállatok mintha mindenkié lennének, ahol az emberek dél körül nyitják ki a kis boltjaikat, és a napok egy az utcán elfurulyázott dal, egy tengerparti jógázás, majd egy tengerben való megmártózás mentén telnek el, olyan különleges és megnyugtató érzéssel töltött el minket, hogy kedvünk lett volna megállítani az időt és egy időre itt maradni élni ezen a helyen.

Másnap reggel 7-kor, amikor felkeltünk és persze emberi jelenlétnek még csak nyomát sem fedezhettük fel a házak között, az egyetlen ébren lévő jószág egy kutyus volt, aki az egész délelőtti sétánkon elkísért. Valamiért, különösen Gáborhoz vonzódott és állandóan a sarkában volt. Hármasban végigsétáltunk a végtelen hosszúnak tűnő homokos tengerparton, amely tényleg gyönyörű volt. A part közelében hatalmas homokdűnék erdeje található, amelyek azt az érzést adják mintha a tengerpart a tenger és a sivatag közötti határmező lenne. Persze nem kell mondani, hogy az első adandó alkalommal a homokdűnék közé másztunk, ahol egyszer csak minden oldalról ezek a dűnék vettek minket körül, és rövid időre a Szaharába képzelhettük magunkat.

Cabo Polonio homokdűnéi

A faluba visszatérve élveztük még egy kicsit a hely erősen hippy hangulatát, az utcai kézműves árusokkal, az utcán zenélő pár fiatallal. Ebéd után még elsétáltunk a félsziget másik oldalán lévő szintén hosszú homokos tengerpartra, majd délután 2-kor már ismét útra kellett kelnünk, hogy még aznap Punta del Diablóba érkezzünk. Mosollyal az arcunkon, de kicsit szomorúan búcsúztunk ettől a felejthetetlen helytől, miközben integettünk a jármű platójáról a falu tanárnéniétől búcsúzó kisgyerekeknek. A faluban öt, természetesen különböző korú kisgyereket tanít egy tanító néni, akivel beszélgettünk, miközben a buszra vártunk az országúton.

Két, a korábbiakhoz hasonlóan falunéző busz igénybevétele után az esti órákban érkeztünk Punta del Diablóba, amely a következő megállónk volt. Punta del Diablo fiatalos hangulatáról és remek tengerpartjairól ismert, mi szerencsére a turista szezon után érkeztünk ide is, úgyhogy a hostelek eléggé üresen kongtak, és kedvünk szerint válogathattunk közöttük. Végül annál a hostelnél maradtunk, ahol két jópofa uruguayi srácot találtunk a recepción. Rögtön le is beszéltük velük, hogy majd együtt sütünk húst, úgyhogy a rövid séta után a parton, együtt mentünk bevásárolni a két hosteles gyerekkel és Fernandóval, egy chilei sráccal, akivel a hostelben haverkodtunk össze. Az este hússütéssel, az argentinokon és az uruguayiakon való élcelődéssel telt el többek között, nagy nevetések közepette, ezt még az sem rontotta el, hogy a hús egyáltalán nem volt nagy szám.

Reggel elsétáltunk a buszpályaudvarra megvenni a jegyünket vissza Montevideóba. A buszállomás a falu központjától három kilométerre található valószínűleg a turisták bosszantására, úgyhogy a nagy melegben megizzadtunk még oda-vissza megjártuk. Miután ezt letudtuk, elindultunk a Punta del Diablo környéki tengerpartot felfedezni, és hamar el is értünk egy hatalmas partszakashoz, ahol Gábor gyorsan le dobta az összes ruhát, hogy megmártózzon a tengerben. A víz tökéletes volt, tiszta, átlátszó és sokkal melegebb, mint amit az Atlanti-óceánról elképzeltünk, úgyhogy Gábor hal módjára lubickolt a vízben.

Punta del Diablo egyik tengerpartja

A fürdőzés után visszasétáltunk a faluba, ahol Fernando társaságában ettünk finom halas-sajtos empanadast, és egy speciális algából készült fasírtszerűséget, amely nem hangzik túl jól, de nagyon ízletes volt. Délután felszálltunk a buszra Montevideó felé, és magunk mögött hagytuk Punta del Diablót, amely elsősorban a tengerpartja és a remek társaság miatt marad emlékezetes. Montevideóban Ale és August várt ránk, akikkel együtt vacsoráztunk, majd hamar ágyba dőltünk a fáradtságtól.

Reggel, miután kényelmesen összeszedelőzködtünk, buszra szálltunk Atlántida felé, amely egy Montevideó közeli kisváros a parton. Itt Aléval és Augusttal együtt töltöttük a napot, elsősorban a parton pihenve. Gábor a korábban befejezett könyvét kicserélte Aléval egy az urugayiakról szóló humoros könyvre, amit aznap szinte be is fejezett. A visszaút előtt még egy remek kis pékséget is útba ejtettünk, majd már ismét Montevideóban elmentünk a lakáshoz közvetlenül közel egy “candomblé” felvonulásra. A candombe, amely az országban jelenlévő néger-afrikai tradíciók egy eleme, abból ál, hogy egy csoport dobolva vezeti a menetet, amely egyre duzzad a hozzá csatlakozó, a ritmusra táncoló fiatalokkal. Este összepakoltunk, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a remek kis országot, ahol egy felejthetetlen hetet töltöttünk. Uruguay a kedvenc országaink között lesz biztosan, a szimpatikus emberek, a nyugalom, a táj és persze barátaink, Ale és August miatt, akiknek nagyon hálásak vagyunk, hogy nagy mértékben hozzájártultak ahhoz, hogy ez a hét Urugayban ilyen remekül teljen el.

Barátokkal

Ismét (ha csak rövid időre is) Argentína és a nagyon várt Iguazú-vízesések következnek!