Cuscóból ismét Ollantaytambo felé vettük az irányt, ahonnan Patacanchába igyekeztünk. Willy barátunk ajánlotta nekünk ezt a kis települést, hogy belekóstoljunk egy kicsit a helyi közösségek életébe. Miután Ollantaytambóban megebédeltünk (a perui leveseket továbbra sem tudjuk megunni), bevásároltunk az útra. Ezek a helyi közösségek pénz helyett (mivel a lehetőségeik eléggé behatároltak arra, hogy akár csak Ollantaytambóig eljussanak) annak örülnek, ha az ember élelmiszert (cukrot, kenyeret, lisztet) visz nekik a szállásért cserébe. Mikor elkezdtük keresni a módját annak, hogy feljussunk a 3800 méteren fekvő közösségbe, először nehézségekbe ütköztünk, mikrobusz ugyanis nem indult ezekben az órákban, a privát transzfer meg túl drága volt. Ismét hatalmas szerencsénk volt, a helyi rendőr ugyanis rögtön az önkormányzat terepjárójához irányított minket. Mint kiderült havonta egyszer ételt osztanak a hegyekben élő közösségek pici gyerekkel rendelkező családjai között, és pont ezen a napon érkeztünk! Úgyhogy nemcsak felvittek minket, hanem segíthettünk is az ételosztásban.

Az első megállónk Huilloc közössége volt (a felvezető út egyébként szörnyű minőségű köves út volt), ahol tényleg hihetetlen látvány fogadott minket. Mivel aznap volt orvosi vizsgálat is, a falu összes nője és gyereke ott ült a földön. Ezekben a közösségekben a nők és a férfiak is színes népviseletet hordanak, úgyhogy igazi színkavalkád várt itt ránk.

Kecsua lány Huillocban

Népviseletes kecsua asszony

Nem győztünk fényképeket csinálni, főleg miután a helyi orvos megnyugtatott minket, hogy senkit nem fog zavarni, ha fényképezünk. Az orvossal beszélgetve megtudtuk azt is, hogy ezek a közösségek gyakorlatilag a krumplitermesztésből és állattenyésztésből élnek. Közel két órát töltöttünk Huillocban és összebarátkoztunk szinte az összes kisgyerekkel. Nagyon érdekelte őket a fényképezőgép, és mindegyikőjük látni akarta a képernyőn a róla készült fotót. Három kislány kifejezetten barátságos volt velünk, számtalan közös fotót is készítettünk velük.

Kecsua gyerekek között Huillocban

Az asszonyok egy része csak csendben várta a sorát, mások beszélgettek, miközben szőtték a ruhát. A ruhát, amit hordanak, mindet maguk készítik.

Dolgozó kecsua asszonyok

Késő délután érkeztünk Patacanchába, ahol az éjszakát készültük tölteni. Huilloctól eltérően itt senki nem várt ránk, valószínűleg nem tudták mikor érkezünk pontosan. Végül előkerült az egyik helyi illetékes és így lepakoltuk a hozott élelmiszert a terepjáróról, amit majd másnap szétosztottak. Megtaláltuk Juant is, aki az egyike azon családfőknek, akik elszállásolnak vendégeket. Juan remekül beszél spanyolul, ami a közösség legtöbb tagjáról nem mondható el, az itt élők nagyobb része kizárólag a kecsua nyelvet beszéli. Juan és családja egy agyagból készült házban él, amit a saját két kezével épített. Korábban abban a pici házban éltek Elenával, a feleségével, ami most konyhaként szolgál. Akkoriban a ház egyik fele volt a konyha, a másik fele pedig ketté volt osztva, felül aludtak ők, alul pedig az állatok. Ma már egy nagyobb házban élnek három gyerekükkel, Albertóval, Ronaldóval és a kis Madalinnel.

Kecsua konyha Patacancha közösségében

Mi egy pici köralakú házikóban aludtunk, amit Juan a vendégeknek épített. Ezen a magasságon (különösen éjszaka) rettenetesen hideg van, négy vastag takaró alá bújtunk, de így sem volt melegünk. Az itt élők persze hozzá vannak szokva ehhez a hideghez: a gyerekek zokni nélkül szaladgálnak, míg a nők sem hordanak harisnyát a szoknya alatt. Már a legkisebb gyerekek arca is ki van pirulva a hidegtől és a naptól, míg a lábukon a bőr úgy néz ki, mint akik éveket dolgoztak a határban. Juan családjával remekül éreztük magunkat, Alberto, a legidősebb beszél valamennyire spanyolul is, segített nekünk megfőzni a krumplilevest a tűzön, mivel a szülőknek egy fontos gyűlésre kellett mennie. Ezekben a napokban komoly vita zajlott a közösségben, egy szerelmespár ugyanis iskola helyett reggel Ollantaytambóba szökött és balesetet szenvedtek, amiben a lánynak eltört a karja. Az asszonyok egymással kiabáltak, hibáztatván a másikat a történtekért. A két nap alatt, amit itt töltöttünk, mindig krumplit ettünk valamivel, még reggelire is egy nagy tál krumplilevest ettünk répával és rizzsel. Rengeteg különböző féle krumplit termesztenek, és mindegyiknek megvan a szeletelési és elkészítési módja.

A második nap hajnalban elkísértük Elenát és a pici lányt birkát terelni. Elena egy időre magunkra is hagyott minket, mert el kellett mennie elintézni valamit. Az egyik kisebb csoport birka mintha megérezte volna dolgot, és nekiindultak a hegynek, szerencsére Elena időben érkezett, hogy visszaterelje őket a helyükre.

Birkaterelgetés a kecsuák között, Patacancha

Játszottunk egy kicsit az imádnivaló Madalinnal, aki különösen Gáborral volt nagy barátságban, olyannyira, hogy később az ölében aludt el.

Egy kedves kecsua kislánnyal

A pásztorkodás után segítettünk Juannak a krumplifajták szétválogatásában, amit utána a szalma alatt őriznek, ahol 6 hónapig is eláll. A krumplit más közösségekkel kukoricára cserélik, itt még működik a cserekereskedelem. Juan ezután magunkra hagyott minket, és később Elena édesanyja jött segíteni nekünk, vagy inkább azért, hogy felügyelje jól válogatjuk-e a krumplit.

Krumpliválogatás egy kecsua közösségben, Patacancha

Megebédeltünk a konyhában a földre terített lámabőrön ülve, majd elbúcsúztunk Juantól és családjától. Estére visszatértünk Ollantaytambón át Cuscóba, a Machu Picchu vár most ránk!!!