Újabb hosszú utazás és ez alkalommal sem a megtett kilométerek miatt. Már rosszul indult a dolog reggel, amikor a pursati buszmegállóban közölték velünk, hogy déli 12:30-ig egyik buszon sincs hely. Angolul senki sem beszélt, és ismét olyan érzésünk volt, hogy szórakoznak velünk, mint annó útban a laoszi a Muang Singbe, mindenesetre beültünk egy bárba hogy elüssük az időt. Amikor visszamentünk a buszmegállóba, feltettek minket az első buszra, amelyik nem is annak a busztársaságnak a busza volt, amelynek neve a jegyen állt, és a buszon rajtunk kívül egy külföldi sem volt persze. Végtelen hosszúnak tűnt ez az utazás, félóránként megálltunk enni, inni, pisilni, amikor pedig Phnom Penh, a kambodzsai főváros, külvárosába érkeztünk, akkor még inkább lelassult a dolog. Egyrészt nagy volt a forgalom, másrészt olyan volt, mintha mindenkit egyenként hazavittünk volna a helyiek közül, végül pedig egy olyan helyen hagyott minket a busz, amely véletlenül sem a belvárosban volt. A busz körül sertepertélő tuk-tuk sofőrök közül az egyikkel megállapodtunk az árban a hostelig. A fickónak láthatólag fogalma sem volt, hogy miként is jutunk oda, úgyhogy többször is eltévedt, és amikor odaértünk, akkor több pénzt akart kérni az eredetileg megegyezettnél. Bármely másik napon ezt mosolyogva elvicceltük volna, de mivel a hócipőnk tele volt erre a napra, így egyszerűen csak elküldtük a fenébe.

Bár az első benyomások nem voltak éppen a legjobbak Phnom Penhnel kapcsolatban, fokozatosan megkedveltük ezt a várost. Az egyetlen kambodzsai nagyvárosról van szó, rengeteg emberrel, nagy forgalommal (nem hasonlítható a laoszi főváros nyugalmához), de megvan a maga bája. A többi ázsiai városhoz hasonlóan, a gyalogos itt is másodlagos személy, a járdán mindenhol autók, motorok parkolnak vagy éppen ételt árusító bódék sorakoznak, úgyhogy aki gyalog megy, az kénytelen tízméterenként egy darabig az úttesten sétálni.

Pontosan a kambodzsai király temetési ceremóniájának hetében érkeztünk, így ezekben a napokban a város valóban pezsgett, tele volt emberekkel az utca. A király októberben hunyt el Kínában, és eltartott egy darabig, amíg haza tudták szállítani, így a temetésre csak most került sor.

A temetési ceremónia egy egész héten keresztül tartott, miközben a város, első sorban a királyi palota környéke, tele volt egész nap fehér ingbe és fekete nadrágba vagy szoknyába öltött felnőttekel és gyerekekkel. Nagy részük egy gyászszalagos kitűzőt is hordott a király képével, miközben mindenhol a királyt ábrázoló fényképeket árultak.

A kambodzsaiak láthatóan nagy tiszteletben tartották királyukat és valóban gyászolják az uralkodó halálát.

Az itt töltött néhány nap alatt sokat pihentünk és sétáltunk a városban. A közvetlen közelünkben volt a BKK1 városnegyed, amelyben mindig is elsősorban a külföldi bevándorlók laktak. Ez a negyed tele van hatalmas villákkal, drága hotelekkel és éttermekkel, itt sétálgatva az ember el is felejti, hogy Kambodzsában van. A szálláshoz közel volt egy nagyobb piac is, amelyben egyértelműen a vörös szín dominált. Közeledik a kínai újév, amelyet itt nagyon sokan ünnepelnek és az erre készült dekoráció elemeit árulják mindenütt.

Többször is sétáltunk a Tonlé Sap-folyó partján található nagyon kellemes sétányon és messziről láttuk, ahol az előbbi folyó a Mekongba folyik. Phnom Penh egy város tele kontraszttal, rengeteg nagyon szegény ember mindenfelé, koszos utcák a város egyik felében, miközben máshol felhőkarcolók emelkednek, közülük az egyik hasonlít a barcelonai Hotel Velára.

Az egyik séta során fel akartuk keresni azt a tavat, amelyről az útikönyvben olvastunk, és amely a város egyik kellemes pihenőhelye volt. Mikor láttuk, hogy a tónak már nyoma sincsen, megkérdeztük a helyieket, és kiderült, hogy a területet egy bő éve megvette egy külföldi befektető, amely feltöltötte a tavat, hogy ott építkezzen. A legutóbbi Lonely Planetben egyébként még külön fejezetként szerepel ez a zóna, tóra néző kellemes hostelekkel, nos jelentjük az oda készülő turistáknak, hogy tó már nincsen!

Meglátogattuk a Tuol Sleng Múzeumot, amely a Khmer Rouge diktatúráját mutatja be. A múzeum egy korábbi iskola épületeiben található, amelyeket annak idején börtönné és kínzókamrává alakítottak a vörös diktatúra emberei, ahol nemcsak rengeteg embert tartottak fogva, hanem sokukat megkínozták és kivégezték.

A múzeum végigjárása közben az ember nagyon elgondolkodik magában. Egyrészt szó nélkül marad az egészen kicsi börtöncellák, a kínzóeszközök és a börtönben meghalt emberek fotóinak láttán. Másrészt kicsit elszégyenkezik azon, hogy mifelénk erről, a több millió ember halálát követelő szörnyű rezsim részleteiről vagy Pol Potról, szinte alig tudunk valamit. Mintha meg sem történt volna, csak azért mert a világnak egy tőlünk távoli részén, a nyugati világ számára láthatóan nem olyan fontos emberekkel történt mindez. Szégyen!

Most hogy közel két hónap eltelt az utazásunk második feléből, végre ismét irány a tengerpart!