Miközben a santarémi kikötőben próbáltuk az álmosságot kitörölni a szemünkből (lévén, hogy a korábban már említettek miatt nem igazán aludtunk jól), egyszer csak odajött hozzánk egy férfi, akiről kiderült, hogy annak a Gilnek a sógora, akivel a következő bő két napot készültünk tölteni. Mivel a hajó egy teljes napot késett, és a hajón semmiféle lehetőségünk nem volt internetezésre, így Gillel való kommunikálásra sem, ezért nem igazán tudtuk, hogy mi következik. Szerencsére a sógorán keresztül rögtön tudtunk Gillel beszélni telefonon, és megbeszéltük a találkozó helyét. Gil értünk jött, és kezdetét vette a kétnapos kirándulás, aminek a részleteit már korábban nagyjából megbeszéltük. A kocsiban egy másik útitársunk is volt, Caroline, egy holland lány, aki pár hónapja Santarémben végez kutatásokat a Santarém közelében az utóbbi időben telepített szójaültetvényekkel kapcsolatban. Gil Serique, amellett hogy a dzsungelben nőtt fel (a családja a ma már nemzeti parkként nyilván tartott erdőben lakott), hosszú évtizedek óta dolgozik idegenvezetőként a régióban. Gil remekül beszél angolul és sokat utazott, úgyhogy az amazonasi esőerdő megismerésén túl, remek sztorikat is hallottunk tőle. Gil nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy a dzsungel szépségei mellett megismerjük testközelből az azt fenyegető veszélyeket is.

A kirándulást a santarémi halpiacon kezdtük, ahol reggelente az egyik halárus egy kisebb showval szórakoztatja az odatévedőket. Haldarabokkal csalogatja oda a rózsaszín delfineket és egy nagy fehér madárfaj egyedeit (mivel a nevét elfelejtettük, a biológia tudásunk révén ennél pontosabb megnevezésre most nem futja). Különösen élveztük a tucatnyi rózsaszín delfint, amelyek a haldarabok után úszva felbukantak a közvetlen közelünkben.

Rózsaszín delfinek az Amazonas-folyón

Hatalmas madarak a santarémi piacon

Miután bevásároltunk a kirándulásra, a nemzeti park felé menet megnéztük az ún. “Fordlandiát”. Ezt a település együttest annak idején Henry Ford, a Ford-művek névadójának nagy szabású tervei keretében hozták létre. A brazil dzsungel közepén, amerikai stílusú házak kis előkerttel, a legismertebb település Belterra névre hallgat, ami szép földet jelent. Útközben megálltunk néhány szójaültetvény mellett, ahol láthattuk, hogy a mezőgazdasági termelés érdekében hatalmas erdőterületeket vágtak ki a telepesek, az ún. másodlagos (tehát nem védett) erdőből. Sajnálatos módon a brazil kormány ezt a nagyon elszomorító folyamatot nemhogy nem fékezi, hanem a nagyon komoly bevétel még bátorítja is. Délben megérkeztünk a Tapajós Nemzeti Parkhoz, amelynek közvetlen szomszédságában lakik egy házaspár, Gil barátai, akik az erdőben nőttek fel, és a férfi jelenlegi is egyfajta tájvédelmi feladatot lát el. Miután megebédeltünk, elindultunk az őserdőbe. Egy pár kilométernyi autózás után, az autót a földúton hagytuk, majd valóban bevetettük magunkat a dzsungelbe. Mivel itt ösvényekről nem lehet beszélni, Aparecida (a barátoknak csak röviden Cida), a házaspár női tagja vágta előttünk az utat egy hatalmas késsel, eltakarítva az elénk lógó faágakat és a földből kinőtt akadályokat. Ilyesmit korábban csak a filmekben láttunk, úgyhogy rettenetesen élveztük, ahogy a magunk (vagyis Cida) által vágott úton haladtunk előre. Mindez annak ellenére, hogy nem könnyű ebben a melegben és páratartalomban gyalogolni, miközben ráadásul háromlépésenként esik egy kisebb gally, egy pók vagy hasonló az ember fejére a sűrű dzsungelben. Miután egy jó darabig gyalogoltunk, Cida talált egy hatalmas törzsű fát, amit alkalmasnak talált rá, hogy a tábort eköré építsük. Először a fa közelében lévő területet kellett megtisztítani a rengeteg kisebb fatörzstől, lelógó liántól, majd ezek után felköthettük függőágyakat nagy fához rögzítve.

Kempingezés a dzsungelben Santarém közelében

Tűzifa után néztünk, majd pedig egy kisebb menedéket kellett építenünk a fekvőhelyek mellé, mivel az esős évszakban, aminek épp a közepén tartunk, muszáj erre az eshetőségre is felkészülni.

Táborépítés az őserdőben, Santarém közelében

Sajnos a közvetlen közelben nem találtunk olyan pálmafákat, amelynek levelei megfelelőek lennének a menedék tetejének, és eléggé esőre állt, ezért vészforgatókönyveket kellett bevetni, és Gil értement Cida férjének, aki a fiával együtt egy nagy műanyag vászonnal tért vissza. Miután így a hátizsákokat biztonságban tudtuk, nyugodtan jöhetett a vacsora. Csirkét sütöttünk a Cida által korábban vágott farudakra felszúrva, aminek különösen finom íze volt a Cida által a húsra kent “colorado” nevezetű fűszer miatt.

Coloradós csirke a santarémi őserdőben

A függőágyban pihenve a Gil által készített caipirinhát iszogattuk a tűz mellett, miközben érdekes történeteket hallgattunk Gil életéből. Talán az a sztori keltette fel legjobban az érdeklődésünket, amikor arról mesélt, hogy pár éve tolmácsként az Amazónia egyik eldugott szegletében élő törzsnél járt. A legtöbb törzs napjainkban már szoros kapcsolatban él a külvilággal, de azért vannak még olyan törzsek, amelyek máig a világ zajától messze elzárva őrzik a törzsi élet hagyományait. Elalvás előtt még Gil próbálta Rachelét kicsit ijesztgetni, amikor közölte, hogy szinte biztos, hogy remekül fogunk aludni, de ha esetleg mégis ránktámad egy jaguár, akkor ő sem tud semmit tenni. Ennek persze gyakorlatilag semmi esélye nincsen, ezek az állatok sokkal jobban félnek tőlünk, és a szaglásukat használva messze elkerülik az embert. Az igazság az, hogy a függőágyban álomba merülni a dzsungel közepén, a nap fénypontja volt. Hallgattuk a rengeteg rovart, a madarakat és néhány kisebb majom is meglátogatott minket. Látni nem láttuk, csak hallottuk őket, illetve észleltük a ránk hulló apró faágakat. Éjjel az erdő időnként iszonyú hangos, főleg, amikor a majmok üvöltenek, hogy kijelöljék a területet, ahol az éjszakát töltik majd (ennek a hangját meghallgathatjátok az alábbi VIDEÓ-t megnyitva; a kép az tök sötét az északai felvétel miatt). Összességében remekül aludtunk, habár időnként felébredtünk valami zajra, de ez az éjszaka tényleg felejthetetlen élmény volt!

Reggel ötkor keltünk, hogy egy különleges helyről tekinthessük meg a naplementét, ahol ismét hallhattuk a majmok bőgését, ami még az előző estinél is hangosabb volt. Ezután ellátogattunk arra a részre, ahol annak idején Gil nagypapájának a háza állt, és ahol annak idején ő is töltötte a gyerekkora egy részét. Ezen a részen hatalmas törzsű fák élnek, illetve több kaucsukfát is láttunk, és megmutatták nekünk hogyan nyerik ki a nedvet, amiből később gumi lesz.

Hatalmas fenyő törzsénél, Tapajós Nemzeti Park

Tettünk egy sétát az egyik erdei ösvényen, amit még Gil nagyszülei vágtak az erdőbe. Ez az ösvény számos egzotikus trópusi gyümölcsfa illetve olyan növények közelében haladt, amelyeket gyógyításra használnak még ma is.

Misztikus alagút a fák között, Tapajós Nemzeti Park

Az erdőből kifelé tartva egy pár pillanatig pedig egy szarvas állta el az utunkat. Cida házában megreggeliztünk, majd pedig a reggeli hideg zuhany (melegvíz itt nem létező fogalom, de nem is nagyon hiányzik az ezer fokban) energiát is öntött belénk. Visszatértünk Santarémbe, ahol egy kis motorcsónakba szálltunk, amellyel a közeli elárasztott esőerdőben tettünk kirándulást. Egyébként idén a szokásosnál is több csapadék esett itt, ezért a város egy része is víz alatt áll. Néhányan utcát lezártak, a folyóparthoz közeli utcákban pedig a boltok bejáratánál homokzsákok állják a víz útját. Mielőtt az erdőhőz értünk, megnéztük azt a helyet, ahol az Amazonas összefolyik a Tapajós-folyóval, és hosszú kilómétereken keresztül a folyón két különböző színű része elválik egymástól. Az esőerdő jelentős része víz alatt áll (bizonyos helyeken akár 6 méteres víz is állhat) az esős évszakban, ilyenkor sokkal könnyebb az erdőben élő állatokat, elsősorban a madarakat közelebbről is szemügyre venni, mivel a vízszint miatt sokkal közelebb lehetünk a fák lombkoronájához. Láttunk számos különféle madarat, iguanákat, és jó néhány lajhárt.

Amazóniai élővilág Santarém közelében

A lajhár egy különleges jószág, fent pihen a fa tetején az egyik ágba kapaszkodva, és amikor észlel minket, akkor lassan elkezd lefelé mászni, hogy elbújjon. Ez a védekezési taktika nem tudom mi elől védi meg, mert ilyen lassú állat nincs még egy. Láttunk még számos hatalmas vízililiomot is, habár nem most virágzanak, így is nagyon impresszív látványt nyújtanak.

Rózsaliliom a Tapajós-folyón

A legjobban azt a részt élveztük, amikor a hajóval az erdő sűrűbb részére eveztünk és itt ismét vágni kellett az utat, hogy a hajó tovább tudjon haladni. Ennek a résznek misztikus hangulatot ad az, hogy csak kevés fény szűrődik be.

Az esős évszakban elárasztott őserdő Santarémben

Kipróbáltunk néhány egzotikus gyümölcsöt is, melyek közül a “jungle candies” becenévre hallgató ízlett legjobban. Ez egy faághoz hasonlít, amelyet felnyitva, apró korongokat találunk, amiket elszopogathattunk. A kikötőbe visszatérve ismét autóba szálltunk, és Alter-do-Chao felé vettük az irányt, ahol Gil lakik. Ez a kisváros elsősorban a homokos partjáról ismert, amely a száraz évszakban ezrével vonzza a látogatókat, még Bill Gates is ellátogatott ide néhányszor. Az esős évszakban a homokos part teljesen víz alatt van, a kis bódéknak csak a szalmateteje látszik ki a víz alól, nem nehéz elképzelni, hogy a város ilyenkor szinte teljesen kihalt. Gil házában szálltunk meg, aki a barántőjével és 10 hónapos kislányával, Florával lakik együtt. Ezt a remek két napot egy finom halvacsorával zártuk le, amit a santarémi kikötőben vett halból sütöttünk. Vacsora után még egy jót beszélgettünk Gillel politikáról és hasonló dolgokról, majd felkötöttük a függőágyakat a teraszon, ahol az éjszakát töltöttük. Kezdjük nagyon megszeretni a függőágyban alvást!

Az utolsó napunkon csak egy rövid sétára futotta, ami közben összetalálkoztunk néhány ismerőssel a hajóról, akik épp most érkeztek Alter-do-Chaóba. Sajnos nem túl sok időt tudtunk velük tölteni, mivel hamar Santarémbe kellett érnünk, hogy elérjük az utolsó buszt a reptérre, amely csak este 6-ig jár, és utána csak a borsos árú taxi maradt volna. Az utolsó hosszú órákat Santarémben így a reptéren töltöttük, elsősorban blogírással. Az Amazonas vidéki tartózkodásunk még nem ért végét, újabb kirándulás, ezúttal Manaus közelében vár ránk!