Szombat délután érkeztünk El Chalténbe, amit Argentínában egyszerűen csak a túrázás mekkájaként tartanak számon. Egy kicsi, elszigetelt faluról van szó, amely gyakorlatilag az ide érkező hegyet mászni vágyó turistákból él. Mivel a természetvédők nem engedik antennák telepítését, ezért nincs térerő a mobilok számára és az internet is csak egy műholdan keresztül működik. A faluban van egy darab ABC és néhány kisebb élelmiszerüzlet, ha valaki ennivalót szeretne beszerezni, de azt láttuk, hogy tisztességes zöldséghez és gyümölcshöz jutni luxusnak számít.

El Chaltén

Szerencsénk volt, mert Pablo (a falu egyetlen Couchsurfingese) felajánlotta nekünk, hogy alhatunk abban a bárban, amely a hostel mellett található, ahol dolgozik. Bárban még nem aludtunk, de mivel a bár ezekben a napokban zárva volt, nagyon kényelmes szállásnak bizonyult. A bár konyhájában főzthettünk, a hostelbe pedig átjártunk zuhanyozni és internetezni esténként.

Az első nap, mivel délután érkeztünk, sokra már nem futotta az időből. Elsőként elsétáltunk a buszpályaudvarra és megvettük a jegyünket Esquelbe, a jegyárús srác eléggé befüvezett állapotban nyomta nekünk a hülye szöveget arról, hogy valamit szívni kell, különben nincs értelme az életnek. No comment. Ezután elsétáltunk egy közeli vízeséshez, ami nem volt túl nagy élmény elsősorban azért, mert az útvonal a földúton haladt szinte végig, és a kocsik állandóan a szemünkbe verték a port. Legalább a visszaúton egy csapat brazil srác felvett minket, és a jeep hátsó részén utaztunk, legalább vicces volt.

Másnap elég szomorkás hangulatú időre ébredtünk, eléggé esőre állt, úgyhogy a két tervezett túra közül a könnyebbiket választottuk erre a napra, amely a Laguna Torréhoz vezetett. Bő három óra alatt felértünk a kis tóhoz, de a Cerro Torre csúcsaiból semmit sem láttunk a felhőktől. Az út még egy órán keresztül folytatódott egy kilátóponthoz, ahonnan remek kilátás volt a közeli gleccserre.

Torre-lagúna

Amikor újra leértünk a tóhoz, kezdtek előtűnni a Cerro Torre csúcsai, és később már egész jó felvételeket is tudtunk készíteni, habár teljesen nem bújt sosem elő a felhők mögül. Vicces volt, mert lefelé menet megint összefutottunk Alexszel, a szlovák lánnyal, aki a barátaival most érkezett El Calafatéből, és pont azt a túrát választották, amit mi. Mint kiderült abban a hostelben kapott szállást, amely melletti bárban mi is laktunk. Este megismerkedtünk Beatával, egy lengyel lánnyal, aki szintén Pablo vendége volt ezekben a napokban, és megbeszéltük vele, hogy másnap velünk jön túrázni.

Cerro Torre csúcsai

Reggel csak kinéztünk az ablakon és láttuk, hogy remek nap vár ránk. Gyönyörűen sütött a nap, így nagy kedvvel indultunk útra. A mai napra a Laguna de los Treshez terveztük a túrát, ahonnan közelről szemlélhető a nemzeti park szimbólumának, a Fitz Roynak a csúcsa. A túra első három órája kifejezetten könnyű volt, jól elbeszélgettünk Beatával mindenféle dolgokról, aztán az utolsó másfél óra elég nehéz volt, komoly emelkedőt kellett leküzdeni. Szerencsére az időjárás nagyon kegyes volt velünk, egyrészt meleg volt, másrészt a sokszor itt is problémát jelentő erős szélből itt semmit nem kaptunk. Fent a kilátás mit mondjak csodás volt, a Fitz Roy tényleg nagyon különleges formájú hegycsúcs. Fent megebédeltünk, nosztalgiázás keretében löncshúst vagy ahogy a mi családunkban hívják „gyíkhúst” (ezer éve nem ettem ezt, azt hittem ez magyar specialitás).

A Fitz Roy lábainál

A remek napsütésben jót beszélgettünk három spanyol sráccal, akik szintén ezen a vidéken utazgatnak egy pár hónapig. Lefelé menet erősen érződött a több mint ötven kilométer a lábakban az elmúlt két nap alatt, úgyhogy keveset beszélve, eléggé gyorsmenetben mentünk le, és nagy örömmel konstatáltuk, amikor végre a szálláshoz értünk.

A Fitz Roy és a lagúna a lábainál

Rachelének különösen fájt a lába, úgyhogy este a kényelmes kanapékon töltöttük el az időt, időnként Pablóval, majd Alexszel beszélgetve. Aludni már nem volt értelme, hajnali 3 óra előtt a hátunkra vettük a hátizsákot és kisétáltunk a falu másik végén lévő buszpályaudvarra, ahonnan 3:40-kor indult a buszunk Esquelbe. Húsz óra buszozás várt ránk a híres 40-es úton, de ez már majd a következő bejegyzés témája lesz. Remek két és fél napot töltöttünk el El Chalténben, amely egy igen barátságos is falunak tűnt (a kukák például fémből készült figurák, amelyek hátizsákja vagy talicskája szolgál szemetesként), a közeli hegyek pedig kedvet adtak, hogy egy nap majd visszajöjjünk esetleg újabb túrákra.

Pablóval a chalténi hostelben