Útunkat észak felé folytatva, egy igen hosszú buszút várt ránk El Chaltén és Esquel között. Patagónia észak-dél irányú átszelésére három lehetőség áll rendelkezésre, a 3-as számú út Argentína keleti partján, a 7-es számú út Chilében, és a 40-es út Argentínában. Az első túl messze esett az általunk tervezett útvonaltól, a másodikat pedig elvetettük, miután hallottuk hogy Chile ezen részén a kormány és a helyiek közötti konfliktus miatt utakat zártak le, így maradtunk a „mítikus 40-es útnál”, ahogy az argentínok ezt az útat hívják. Hajnali fél 4-kor felszálltunk a buszra, és mivel rettenetesen fáradtak voltunk, az út első 6-7 óráját végigaludtuk. Mindez annak ellenére, hogy a 40-es út amellett, hogy nagyon hosszú, arról is híres, hogy a nagyobbik része nincsen aszfaltozva, hanem köves úton halad a busz, és időnként iszonyúan ráz. Patagónia ezen része valóban szinte teljesen kihalt, néha majd száz kilométer telik el két település között, autók alig jönnek szembe, néha mintha a Holdon lenne az ember. A húszórás buszút végül is az utolsó pár órát leszámítva nem volt annyira szörnyű, adtak vacsorát, hol aludtunk, hol a bloggal és a fotókkal foglalkoztunk. Menetrend szerint meg is érkeztünk Esquelbe, ahol esett az eső. A 40-es út mellékhatása, hogy a busz valami irtózatos port ver fel, így amikor a hátizsákokat kivettük a csomagtartóból, alig lehet rájuk ismerni a porréteg alatt… Pablo tanácsát követve a buszpályaudvarhoz közeli hostel felé vettük az irányt, és szerencsére volt is még egy pár szabad ágy, bár csak a kilencágyas szobában.

Reggel az első dolgunk az volt, hogy átköltöztünk az egyik két ágyas szobába, amely nem volt sokkal drágább, mint a két ágy előző este. Sétáltunk egy kicsit Esquelben, majd felszálltunk az egyik buszra, ami elvitt minket Trevelinbe, egy közeli kisfaluba. A kisváros arról híres (korábban egy dokumentum-filmben hallottam róla), hogy walesi bevándorlók alapították, és a városka máig őriz ezekből a hagyományokból. Bár az utcán ebből sok nem látszott, a kis falumúzeumban (ahová beengedtek minket kedvesen annak ellenére, hogy zárva volt elvileg) beszélgettünk egy nénivel, aki azt mondta, hogy jelenleg reneszánszát éli a walesi kultúra és nyelv iránti érdeklődés. Találtunk néhány teaházat, illetve benéztünk egy épp zárva tartó kis falusi iskola ablakán, ahol valóban láttuk a feliratokból, hogy a walesi nyelvet tanítják.

Trevelin, a welszi kolónia

A kirándulásból visszatérve különböző időtöltést választottunk, Rachele a szálláson maradt kipihenni az előző túrák fáradalmait, én viszont ellenálhatatlan vágyat éreztem arra, hogy felmásszak a hegyre, amely Esquel mellett található. Jó kis 530 méteres szintemelkedés, és mivel a kijelölt út körbe-körbe ment, ezért inkább toronyiránt másztam felfelé. A hegy tetején egy kereszt található és remek a kilátás Esquelre, illetve a környező hegyekre. Eléggé elfáradtam, de így két és fél óra alatt megjártam oda-vissza.

Esqueli panoráma felülről

Másnap reggel korán kellett kelnünk, mivel a nemzeti parkba eléggé érthetetlen módon csak egy busz van, reggel 8-kor. Kicsit felhős volt az ég, de hamar kiderült szerencsére. A nemzeti park bejáratánál szokás szerint felszálltak a buszra, hogy beszedjék a belépők árát. Mivel kicsit untuk már, hogy a külföldiek két- illetve háromszoros árat fizetnek, így bepróbálkoztam az argentín akcentussal és hálistennek bejött, így csak a helyiekre vonatkozó belépőt fizettük. A nemzeti park közel hatvan kilométer hosszan terül el, így ki kellett választani, hogy hol szálljunk le a buszról. A helyiek egyöntetűen a Lago Verde (Zöld-tó) és a Río Arrayanes (Arrayanes-folyó) környékét javasolták nekünk. A buszról leszállás után először a Lago Verde felett található kilátóhóz mentünk fel, ahonnan remek kilátás nyílt a nemzeti parkban található tavakra.

A Zöld-tónál a Vörösfenyő Nemzeti Parkban

Zöld-tó, Alerces Nemzeti Park

Mivel ez a nemzeti park lényegesen kevésbé híres, mint az előzőek, amelyekben jártunk, így érthető módon sokkal kevesebb emberrel találkoztunk. Lesétáltunk a Río Arrayaneshez, ahol a hídon átkelve egy olyan ösvényt találtunk, amely mentén táblák magyarázták az erdő növényzetét. Rachelének nagyon tetszettek a fahéjszínű mirtusz fák, míg nekem legjobban a magányos vörösfenyők tetszettek. Meg kell jegyezni, hogy „hatalmas” biológia tudásunk nem tette volna lehetővé, hogy ezeket a fákat felismerjük, még jó, hogy szépen ki volt táblázva. Az ösvény kezdeténél egy igen érdekes figyelmeztető táblával is találkoztunk, amely a puma jelenlétére figyelmeztetett az erdőben. Habár tudja az ember, hogy gyakorlatilag nulla az esélye hogy ezzel az álattal találkozzunk, azért elülteti az ember fülében a gondolatot. Amit különösen nevetségesnek találtunk az a táblán lévő szöveg volt, amely elmagyarázta a pumával való találkozás esetén a teendőket, különös tekintettel arra részre, ahol azt ecsetelte, hogy ha a puma agresszíven ránktámad, akkor minden erőnkkel védekezzünk. Micsoda terv! Mindenesetre mi élveztük az erdő nyugalmát, a folyó partján találtunk egy kellemes helyet, ahol ebédelhettünk, bár ez végül nem sült el jól, mert láthatólag a közelben található összes darázs megérezte a májkrém illatát, véget vetve ezzel a nyugalmunknak. Lefelé menet belebotlottunk (nem utoljára) abba az argentín lányba, akivel Esquelben a hostelben is találkoztunk, hihetetlen, hogy mindig ugyanazokkal az ismerős arcokkal találkozunk! A parkban töltött utolsó pár óra során találtunk egy ösvényt, amely a folyóparton haladt. Egy kisebb tisztáson a folyó mentén Rachele leült napozni, én meg továbbsétáltam a félórányira található „Nagyapa” nevű fához, amely egy nyolcszáz éves vörösfenyő, és a lombkoronájából már nem sok maradt.

Vörösfenyő és mirtusz

Menendez-tó

Este hétkor jött a busz, amelyre várakozva egy holland sráccal beszélgettünk, aki bejárta Chilét elég rendesen és adott nekünk is pár tanácsot. Esquelben elbúcsúztunk Davidtól, aki a hostelt vezette és tényleg nagyon készséges volt végig velünk, majd átsétáltunk Lucianóhoz, aki felajánlotta, hogy elszállásol minket az utolsó esqueli éjszakánkon. Útközben volt egy kellemetlen incidens, Rachele elesett a nagy hátizsákkal a hátán, de szerencsére csak kicsit lehorzsolta a térdét. Lucianóval nagyon kellemes estét töltöttünk, sok közös témánk volt vele, mivel négy évet Barcelonában élt, majd kilenc hónapot Afrikában utazgatott. Nosztalgiáztunk egy jót a katalánokhoz fűződő közös emlékeinkkel kapcsolatban. Egy egyszemélyes ágyban aludtunk ketten, de ezekhez a dolgokhoz már hozzászoktunk, nem okoz semmiféle problémát. Reggel búcsút vettünk Esqueltől, és egy rövid két és félórás buszút várt minket El Bolsónig. Esquel mint város nem tartozik a legszebbek közé, amit láttunk, de a kedves emberek miatt, akiket megismertünk, és a nemzeti park szépsége miatt kellemes emlékű helyként marad majd meg bennünk.