Az utazás Pucónból Mendozába nem a leghosszabb volt útunk során, de egy örökkévalóságnak tűnt. Az éjszakai busz reggel hatkor hagyott minket a santiagói buszpályaudvaron, ahonnan egy bő óra múlva indult a buszunk Mendoza felé. Az összesen húszórányi utazásból az utolsó 3-4 óra már nagyon fájt, különösen a másfél órás cirkuszolás megint a chilei-argentín határon. Nyilván nehéz ezt az Európai Unióhoz már hozzászokott lelkivilágunknak ezt megszokni, ahol egymástól teljesen eltérő nyelvet beszélő országok között szabad az átjárás, itt meg a határ mindkét oldalán tüzetesen ellenőriznek, és közben nem is nagyon érződik hogy az ember egyik másik országba lépett. Mendozában nem volt túl könnyű hostelt találni, egy jó darabig fel s alá járkáltunk a nagy hátizsákokkal. Kicsit mintha elveszettnek éreztük volna magunkat egy viszonylag nagy városban, ahol rengeteg ember volt az utcán, azután hogy egy teljes hónapot töltöttünk falvakban illetve egész pici városokban. Végül találtunk egy elfogadható szállást, kétágyas szobával. Este kicsit akklimatizálódtunk a városban és sétáltunk a Villanueva utcán, amely a turisták kedvence, tele bárral és étteremmel.

Új barátokkal Maipúban

Másnap reggel busszal az aig 20 kilométerre található Maipúba utaztunk, ahol Romina és Javier, egy argentín Couchsurfignes pár várt ránk, akik felajánlották, hogy elvisznek minket egy pár helyre a környéken. Maipú gyönyörű főterén találkoztunk, amely közepén egy szökőkút díszeleg és a tér tele van színes virágokkal. Először elmentünk a Nemzeti Bormúzeumba, amelynek épületét eredetileg Giol, egy gazdag olasz vállalkozó építtette, aki az elsők között gazdagodott meg a bortermelésből. Mendozáról tudni kell, hogy egy rendkívül száraz éghajlatú területen fekszik, ahol alig esik az eső. A rengeteg napsütés és a talaj viszont remekül alkalmas a szőlőtermesztésre, ha megfelelően öntöznek. Ezek a körülmények és néhány vállalkozó szellemű ember tették lehetővé, hogy Mendoza ma a világ egyik leghíresebb borvidéke legyen. A múzeum után meglátogattuk az egyik legrégebbi, ma már nem működő Giol-bodegát, ahol több száz hatalmas tölgyfahordóban tárolták a bort. Egy hatalmas acéltartályba, ahol anno a fiatal bort tárolták, be is másztunk, iszonyú sötét volt benne és fantasztikusan visszhangzott.

Acéltartály a maipúi Giol-bodegában

A látogatás végén öt különböző bort kóstolhattunk végig, és bár egyikőnk sem nagy borszakértő, ezek a borok nagyon ízletesnek tűntek. A borkóstoló végére eléggé meg is éheztünk, úgyhogy az út menti árusoktól vettünk másfél tucat empanadast és Potrerillos felé az autóban ezeket szépen be is pusziltuk. Potrerillos egy tó partján fekszik, itt üldögéltünk és matét iszogattunk Rominával és Javival, miközben jót beszélgettünk részben a saját útunkról, részben arról másfél hónapos utazásról, amibe ők vágnak majd hamarosan. A tó egyébként a nagyon közeli hegyek lábánál fekszik és egészen impozáns látványt nyújt mind a tó, mind a közelben látható öt-hatezer méter magas hegycsúcsok is.

Potrerillos tava

Javiék este elvittek minket a mendozai parkba, amely hatalmas területet foglal el, és a mendozaiak kedvenc tartózkodási helye a hétvégéken. Esténként koncertek, utcai ételárusok és a rengeteg ember együtt adják a remek hangulatot. Az egyik, a fiatalok között látszólag nagyon menő időtöltésen remekül szórakoztunk: rengeteg fiatalt láttunk, akik az autójuk mellett állva, esetleg valami itallal a kézben, az idejüket az elhaladó autók figyelésével töltötték. Mi mindesetre inkább az egyik helyi specialitást próbáltuk ki, ami nagyjából “csirke korongon” névnek felel meg: csirkét, zöldségekkel, borral és speciális fűszerekkel főztek egy hatalmas serpenyőben. A parkban elköltött vacsora során megismerkedtünk Romináék néhány barátjával is, akik mint mindig, amikor nem hozzánk hasonló utazókkal találkozunk, nagyokat csodálkoztak az utazásunk részleteit hallgatva. A jó hangulatú este után elvittek minket a hostelig, és mivel mindannyian remekül éreztük magunkat, abban maradtunk hogy másnap este újra találkozunk.

Ünnepély a mendozai parkban

Mendozai városnézés

Reggel Romina üzenetére ébredtünk, aki azt írta nekünk, hogy bár hétköznap nem túl kényelmes nekik vendégeket fogadni, velünk kivételt tesznek, és Javi értünk jön este. Ennek persze nagyon megöröltünk, villámsebesen összeszedtük a cuccunkat, és a hátizsákokat a hostelben hagyva elindultunk várostnézni. Először elsétáltunk a park bejáratáig, útbaejtve Mendoza öt híres tere közül néhányat, majd végighaladva azon a sugárúton, ahol a legszebb házak találhatók. A park bejáratánál buszra szálltunk, és elmentünk a park túlsó végén lévő domb, a Cerro Gloria lábáig. A dombtetőn egy hatalmas emlékmű állít emléket az argentín függetlenségnek, de a kilátás a dombtetőről nem volt különleges. A park nappal is nagyon tetszett nekünk, sétáltunk egyet a tó körül, majd besétáltunk a belvárosba, ahol egy “tenedor libre” étteremben ebédeltünk. Az ilyen étterem az “all you can eat” helyi megfelelője, rengeteg különböző dolgot lehet kipróbálni, de amúgy itt is megállapítottuk, hogy az ilyen éttermekre, mint mindig, a sokat markol, keveset fog érvényes. Délután megint leültünk egy kicsit tervezni az útunk folytatását, mivel előző nap Javiéktől kaptunk néhány ötletet. Úgy döntöttünk hogy San Juan környékét, amit korábban Mendoza utánra terveztünk, majd Észak-Argentína után látogatjuk meg júniusban és Mendoza után egyenesen Rosarióba utazunk majd. A gondolkodást cselekvés követte, és délután megvettük a jegyeket a két nap múlva induló északai buszra. A közelben található természeti látnivalók közül leginkább az Argentínát Chilétől elválasztó Andok-hegységben szerettünk volna egy kis időt eltölteni. Önállóan ezt elég nehéz megoldani, mivel a kocsibérlés rettenetesen drága, ezért feliratkoztunk egy kirándulásra, amely másnap reggel indult. Este értünk jött Javi és elvitt minket hozzájuk, ahol együtt vacsoráztunk egy másik párral együtt összesen hatan. Javi nagyon finom pizzát készített, igazából Rachele is írigykedett rá, hogy ilyen jól sikerült neki a házikészítésű pizzatészta.

Kirándulás a hegyekbe

Másnap reggel irtó korán kellett kelnünk, mivel Maipúból először be kellett jutnunk Mendozába, ahonnan a kirándulás indult. A hajnali, dolgozó embereket állító busz nagyjából minden második utcasarkon megállt, úgyhogy gyakorlatilag szaladnunk kellett, hogy odaérjünk a reggeli fél 8-as induláshoz. Típikus módon persze a mikrobusz majd húszperces késéssel jött értünk, úgyhogy egy felest még nyugodtan bedobhattunk volna a buszra várva. Mivel a főszezon már itt is véget ért, a kirándulás nagyon családias hangulatú volt, az idegenvezető, Gustavo, akiről később kiderült hogy Couchsurfinges, remekül szórakoztatott minket. Az első megálló Potrerrillos volt, ahol már két nappal korábban jártunk, annyi különbséggel, hogy most sötét felhők borították eget. Kicsit aggasztott is minket, hogy a felhős időben semmit nem látunk majd a hegyekből, de hálistennek ezek a felhők alacsony magasságon vannak, és felfelé haladva fokozatosan magunk mögött hagytuk őket, így a következő megállóhoz, Uspallatához érve már remek, derült napos idő fogadott bennünket. Uspallata egy kis porfészek a Santiagót Mendozával összekötő út mentén, amely arról vált híressé, hogy a Hét év Tibetben című filmet itt forgatták annak idején Brad Pittel. Tovább haladva felfelé, az út gyakorlatilag egy rendkívül széles folyóvölgyben haladt, ahol egyik oldalt a völgy mélysége, a másik oldalt az egyre magasabb hegycsúcsok kínáltak látnivalót, azt sem tudtuk melyik oldalon bámuljunk ki a buszból. Egy kisebb kőhíd után a következő megálló a Puente del Inca volt, ami szó szerint „ Az inka hídja” jelentéssel bír. Egy fantasztikus természeti képződményről van szó, egy alagút, amit a folyó vájt magának a kőzetbe, és amelynek a kéntartalom ad sárgás színt. A helyiek különböző tárgyakat raknak a vízbe, amelyet néhány hónap után sárga kénréteg von be.

A Puente del Inca

A következő megállónk az egyik kanyarban volt, ahonnan remek kilátás nyílik a déli féltek legmagasabb hegycsúcsának, az Aconcaguának a csúcsára. A hegyet nagyrészt takarják négy-ötezer méter magas hegyek, és így nem lehet érzékelni a hegy magasságát, de így is bizsergető érzés volt ezt a 6962 méter magas óriást ilyen közelről bámulni.

Az Aconcagua havas csúcsa

Az út továbbra is felfelé haladt és a főútról letérve egy szerpentines, meredek köves út vitt minket fel a Cristo Redentor szoborhoz. Ez a szobor egy olyan hegy tetején található, melynek egyik oldala Chile, a másik pedig Argentína, és a szobrot a két nép közötti barátság jegyében emelték. Bár a chileiek és az argentínok között nem felhőtlen a viszony, -egy könyvet teleírhatnánk a rosszindulatú megjegyzésekkel, amiket az egyik néptől a másikkal kapcsolatban hallottunk- láthatólag a szoborral mint jelképpel –a szovjet-magyar barátság tiszteletére emelt Lenin-szobroktól eltérően- szinte mindenki egyetért, és az argentín illetve chilei fiatalok is mosolyogva fényképezkedtek a szobor előtt állva. Bár 4200 méter magasan csípős hideg szél fújt, és a légzés is nehezebben ment, élveztük a lélegzetállító kilátást a völgyre, illetve mindkettőnk számára ez volt az első alkalom négyezer méter felett.

Cristo Redentor, a chilei-argentin barátság szimbóluma

Miután kigyönyörködtünk magunkat a látványban, a busszal visszaereszkedtünk a völgybe, ahol az egyik kis faluban megálltunk ebédelni, majd innen visszaindultunk Mendoza felé. A maipúi elágazásnál letett minket a busz, ahová Javi értünk jött és este egy finom tésztavacsorával zártuk a napot. A továbbutazás napján semmi különöset nem csináltunk, azon kívül hogy besétáltunk Romina elé a maipúi főtérre, majd főztünk egy finom töltött padlizsánt. Elbúcsúztunk Rominától és Javitól, akikkel nagyon jól éreztük magunkat, és remélhetőleg hamarosan Perúban újra találkozunk majd. Javi kivitt minket az állomásra és felszálltunk az éjszakai buszra, irány Leo Messi földje, Rosario!