Ezidáig már sok hellyel kapcsolatban használtuk a csodálatos, hihetetlen vagy éppen mesés jelzőket, de azt kell hogy mondjuk, hogy a Lençóis Maranheses Nemzeti Parkban eltöltött néhány nap volt talán eddig a legfelejthetetlenebb.

Már az odavezető út Jeriocacoarából is egy külön kaland volt. Reggel fél 8-kor jött értünk a jeep, amely elvitt minket egy nagyon szép úton Camocimbe. Az út első része a hosszú tengerparton haladt végig, majd homokdűnék és pocsolyák között folytatódott. A legviccesebb rész az volt, amikor az egyik lagúnán úgy keltünk át, hogy a járművünk ráhajtott egy tutajhoz hasonlító valamire, amit utána egy nagy rúd segítségével kormányoztak át a túloldalra. Camocimban egy másfél órás várakozás után egy mikrobusz vitt minket Parnaíbába, ahonnan egy helyközi busszal (ami napi egyszer közlekedik) folytattuk utunkat Paulino Nevesbe, ahol véget ér az aszfaltút. A falu egyetlen hosteljében töltöttük az éjszakát.

Átkelés a lagúnán, útban a Lençois Maranheses Nemzeti Park felé

Reggel 4 előtt már felkeltünk (ekkor még nem tudtuk, hogy ebből a következő napokban rendszer lesz), mivel négyre jött értünk az előző nap megrendelt terepjáró, ami Barreirinhasba vitt minket. Ez az utazás tényleg nagyon klassz volt. Még javában éjszaka volt, amikor elindultunk, és egy nagyon vadregényes úton haladtunk a homokdűnék között, ahol többször viszonylag mélyebb lagúnákon is keresztülmentünk. Ahogy haladtunk előre, az autó fényei ébresztették az út mellett alvó teheneket és szamarakat, akik valószínűleg a jó édes anyánkba küldtek el minket magukban. Néha a járművünk megállt és felvett egy-egy utast, akikről máig nem tudjuk, hogy honnan keveredtek elő a homokdűnék közül, mivel sem utcákat, sem házakat nem láttuk, az egyetlen útnak nevezhető valami az volt, amin mi haladtunk. Barreirinhasba érve megismerkedtünk Irenével, egy gironai katalán lánnyal, aki hosszabb ideje Brazíliában utazgat. Gábor kiélvezte, hogy végre beszélhetett egy kicsit katalánul. Elég sokat olvastunk erről a vidékről, és tudtuk, hogy nem szeretnénk Barreirinhasban maradni, amely egyrészt elég ronda, másrészt a turisták nagyobb része innen fedezi fel a nemzeti parkot, valamelyik ügynökség által szervezett kirándulás keretében. Mi mindenképpen Atinsba, egy kis faluba szerettünk volna eljutni, amiről nagyon remek dolgokat olvastunk. Atinsba csak hajóval vagy terepjáróval lehet eljutni, és a helyi utazási irodák nem segítettek nekünk egyáltalán. Mindenáron azt akarták velünk elhitetni, hogy Atinsban nincs semmi, az egyetlen dolog, amit akarnak, hogy az általuk szervezett kirándulásra fizess be. Végül sikerült találnunk magunknak egy megfelelő megoldást, egy gyors hajót, amivel elvittek minket néhány helyre, ahová a kirándulókat is viszik, majd a megegyezés szerint a kirándulás végén Atinsban hagytak minket. Felpakoltuk a csomagjainkat erre a kis hajóra, ami csoda, hogy nem süllyedt el tőle, majd útnak indultunk a folyón. Először egy Vassouras nevű helyen álltunk meg, amely a Leçóisnak a külső részéhez tartozik. A Lençóis Maranheses Nemzeti Park nagyon sajátos tájjal rendelkezik, nagyrészt homokdűnék alkotják, amelyek egyhangúságát kisebb-nagyobb lagúnák szakítják meg időnként. Mivel idén nagyon keveset esett, itt Vassouras közelében az összes lagúna kiszáradt. Láttunk viszont néhány makákót, amelyek itt őshonosak, és elég barátságosak az emberrel. A következő megállónk Caburé volt, egy kis halászfalu, amely egy keskeny földnyelven fekszik. A faluban található kis kilátóra felmászva látható, hogy az egyik oldalon a folyó, a másik oldalon a tenger mossa partjait. Caburéban hajót is kellett cserélnünk, egy még kisebbre, amellyel Madacaruba mentünk, ahol a világítótoronyból remek kilátás volt a környékre. Itt a kikötőben aranyos kisgyerekek ajánlkoztak idegenvezetőnek, akik utána énekeltek is neked.

Délután 3-kor Atinsba érkeztünk, amelynek utcái teljesen kihaltak voltak. Rettenetesen meleg volt, tűzött ránk a nap, és nem volt éppen könnyű gyalogolni a körülbelül húszcentis finom homokban, ami az utakat borította. Végül találtunk egy remek kis szállást, ami egy idős házaspáré volt, és mi voltunk az egyetlen vendégek. A következő dolog az volt, hogy valami ebéd után nézzünk, ami a falut látva “mission impossible”-nek tűnt, mivel egyrészt szinte minden zárva volt, másrészt éppen néhány órája elment az áram. Végül az egyik vendégház éttermében ehettünk sült csirkét, ami a napi étlapon szereplő egyetlen dolog volt. Egyébként a szállásunkon nem volt internet, és emellett térerő sincsen a faluban, úgyhogy ezekben a napokban teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól. Ebéd után sétálgattunk a faluban, és összetalálkoztunk Maduróval, egy sráccal, aki idegenvezetőként dolgozik, és túrára viszi az arra vágyókat a nemzeti parkba. Eredetileg egy egynapos túrára gondoltunk a Lagoa Verdéhez (Zöld lagúna), de utána a tengerparton összefutottunk Maduro kollégájával Masieóval, aki éppen egy négyfős csoporttal jött vissza egy túrából. Ő felvetette, hogy van lehetőség többnapos túrára is, amelynek keretében meglátogathatunk egy oázist a sivatag közepén, és ez nagyon felkeltette az érdeklődésünket. Konkretizáltuk a két sráccal a dolgot, és abban maradtunk, hogy másnap reggel fél 5-kor indulunk egy kétnapos túrára. Azért ilyen korán, hogy a lehető legtöbbet haladjunk a napsütéses órák előtt. Este még egy nagyon hangulatos vacsorában volt részünk, kiderült ugyanis, hogy a faluban köztudott, hogy María, a szállásadónk, remek szakács, úgyhogy a faluban található mind a hat másik turistát is odahozta az idegenvezetőjük vacsorázni. Jó kis nemzetközi vacsora volt, ahol állandóan mindenki mindenkihez más nyelven beszélt, néha az ember már belezavarodott, hogy kihez milyen nyelven is kell szólni.

Reggel 4-kor már a kávét kortyolgattuk és fél 5-kor útra is keltünk. Végül csak Maduro jött és mi ketten, a másik srácnak fájt a háta, ezért nem jött velünk. Ugyan még éjszaka volt, de a teliholdnak köszönhetően azért lehetett látni valamit. A falut a hátunk mögött hagyva egy nem túl nehéz úton Canto de Atinsba értünk, ahol egy pár percet pihentünk, majd folytattuk az utunkat. Maduro itt elszívta a füves cigijét, és jót röhögtünk este, mikor este erről kérdeztünk, és azt válaszolta, hogy enélkül a dűnék között nem működne a “gps”-e.

Atinsban az idegenvezetőnkkel, Maduróval

Újabb egyórás, a tengerpart közelében megtett sétát követően valóban a homokdűnék közé vetettük magunkat. Az egyenlítőhöz ilyen közel, az ember már egészen kora délelőtt a feje felett találja a napot, ami csak úgy éget. Egy csomó naptejet kentünk magunkra és a fejünket is védtük az első perctől kezdve, nehogy nagyon leégjünk. Ahogy haladtunk előre, a kiszáradt lagúnák mellett, egyre több kisebb-nagyobb lagúnával találkoztunk a homokdűnék között, amely hihetetlen tájat varázsol az ember szeme elé. A homokdűnék, amelyek az élettelen szárazságot szimbolizálják, míg a kristálytiszta vízű lagúnák, amelyek az életet jelentik, egy olyan meghökkentő együttest alkotnak, amelyhez hasonlóval nemigen találkoztunk még. Egy órán belül a Lagoa Verdéhez érkeztünk, ahol a ruhát azonnal ledobva a vízbe is vetettük magunkat. A víz tökéletes volt, és persze embernek a közelben nem volt nyoma sem. A partra kifeküdni nem lehetett, mert növényzet hiányában árnyék sincsen sehol, úgyhogy folytattuk az utunkat előre.

A Zöld-lagúna, Lençois Maranheses Nemzeti Park

A nagy melegben a gyaloglás egyáltalán nem volt könnyű, főleg mivel az eső hiánya miatt a dűnék homokja nem volt olyan kompakt, mint amilyennek lennie kellene egyébként. A dűnék mindegyike az egyik oldalán viszonylag megkeményedett, amin lehet járni, míg a másik oldalon olykor térdig süppedve kellett gázolni.

Lagúnák a dűnék között a Lençois Maranheses Nemzeti Parkban

Ami elviselhetővé teszi a túrázást ezen a helyen, az egyrészt a tenger felől fújó hűvös szél, illetve hogy gyakran meg lehet pihenni egy fürdésre a lagúnákban vagy az ember éppen csak a pólóját, sapkáját meríti a vízbe, hogy tőle felfissüljön.

Lagúna a Lençois Maranheses Nemzeti Parkban

Maduro mindig százméterekkel előttünk haladt, és a messzi homokdűnék tetejéről integetve mutatta nekünk az utat, hogy megkíméljük magunkat a felesleges le- és felmászástól. Közel 8 óra gyaloglás után a messzeségben mint valami délibáb, megjelent a zöld vegetáció, amely az oázis volt, ahová tartottunk. Közelibbnek tűnt, de csak több mint két óra múlva értünk oda valójában. Itt a sivatagot egyik pillantról a másikra a sivatagot sűrű zöld növényzet és nagy lagúnák váltják fel, azt az érzetet adja, hogy az ember célhoz ért. Ezt az oázist Baixa Grandénak hívják, ahol egy elég nagy területen összesen öt család él. Ahogy az lenni szokott, nekünk az oázis legtávolibb csücskébe kellett eljutnunk, úgyhogy még egy utolsó óra gyaloglás várt ránk. Itt többször is a térdig vagy éppen derékig érő lagúnákon keresztül vezetett az utunk, ahol időnként a hátizsákot a fejünk fölé kellett emelnünk. Rachele már tényleg nagyon fáradt volt, mivel ráadásul a cipőjét lépten-nyomon fel-le kellett vennie a lagúnák előtt és után. Mivel Gábornak a túraszandáljával nem voltak ilyen problémái, az utolsó részen többször a hátán vitte át Rachelét a nem túl mély lagúnákon.

Lençois Maranheses Nemzeti Park

Végre 11 óra gyaloglás után megérkeztünk ahhoz a családhoz, akiknél az éjszakát töltöttük. A család egy szerény kis szalmatetős faházikóban él, aminek az udvarán együtt szaladgálnak a csirkék, a disznók, a kutyák és a kecskék, míg van egy másik kis házikó, amelyben két függőágyat rakott fel nekünk a háziasszony. A háznak ajtaja nem volt, úgyhogy legalább járt a levegő. A vizet a kútból vették, míg egy saját kis áramfejlesztőt használtak az esti órákban, hogy egy pár óráig legyen áram.

Baixa Grande oázisa a Lençois Maranheses Nemzeti Parkban

Vacsorára a háziasszony levágott nekünk egy csirkét, majd a fürdéshez egy műanyag hordóból mertünk magunkra a vizet. Olyan fáradtunk voltunk, hogy este csak egy sörre és egy rövid beszélgetésre futotta az erőnkből, majd este kilenckor már aludtunk.

Függőágyban a Lençois Maranheses Nemzeti Parkban

Reggel a korábbi napokhoz hasonlóan 4-kor már reggeliztünk, majd nem sokkal később már úton voltunk. Aznap egy sokkal könnyebb útvonal várt már ránk, mivel csak az első két órát tettük meg a homokdűnék között, az utunk utána a tengerparton haladt végig. A reggeli álmosságot egy felhőszakadás verte ki a szemünkből hajnali ötkor, amikor elég rendesen el is áztunk. A homokdűnék között sétálva látni a napfelkeltét még az előző napinál is jobban lenyűgözött minket, nem győztük fényképezni a gyönyörű színeket.

Napfelkelte a Lençois Maranheses Nemzeti Parkban

Színek a napfelkelte után, Lençois Maranheses Nemzeti Park

A partra érve egy kis halászkunyhóban pihentünk meg, várva, hogy az apály kicsit visszább húzódjon és lehessen a parton gyalogolni. Bár hasonló meleg volt, mint az előző nap, de gyorsan haladtunk előre ezen a végtelen hosszúnak tűnő parton, amelynek monotóniáját csak a halászkunyhók és a partra letévedő sivatagi kecskék szakították meg.

Egy elhulott teknős a Lençois Maranheses Nemzeti Parkban

Ebédidőben már Canto de Atinsban voltunk, ahol finom rákot ettünk, amit egy speciális szósszal készítettek. Ebéd után aludtunk egy keveset az étterem melletti függőágyban, majd egy pár órán belül ismét Atinsban voltunk. Este csak pihentünk, majd egy remek halvacsorával ajándékoztuk meg magunkat, amit María készített.

Kicsit már fáradtunk voltunk a hajnali négykor való keléstől, de erre még az utolsó nap sikerült rátenni egy lapáttal. Fél 3-kor már reggeliztünk hogy a háromkor induló hajóval visszatérjünk Barreirinhasba. Ez a hajó csak napi egyszer közlekedik, és mivel a bácsi a szállásunkról is ezzel készült utazni, inkább vele tartottunk, minthogy utána magunknak kelljen valami közlekedési eszközt keríteni. A hajóút közel négy óráig tartott, és mondani sem kell, hogy csak helyiekkel volt tömve a hajó. Fizikálisan eléggé elfáradtunk az elmúlt négy napban, miközben teljesen feltöltődtünk energiával attól, hogy eljuthattunk erre a hihetetlen vidékre, és a napjainkat olyan remek emberekkel oszthattuk meg, mint például Maduro. A következő megállónk Sao Luís lesz, úton Belém, Amazónia kapuja felé.