Nem olyan régen ünnepeltük a Húsvétot (spanyol ugye ez Pascua), úgyhogy mókásnak találtuk, hogy nem sokkal az ünnepek után érkeztünk a Malapascua-szigetre (spanyolul ez „rossz Húsvétnak” felel meg). A megérkezés után rögtön a „Buceo Malapascua” búváriskola felé vettük az irányt, itt dolgozik ugyanis Ruben, egy katalán srác, aki annak a Zigornak a barátja, akit a Koh Tao-szigeten ismertünk meg. Ruben és barátnője felvilágosított minket azzal kapcsolatban hogy hol találunk olcsóbb szállást, lévén hogy a parton található üdülők ára nem éppen a mi pénztárcánkra van szabva. Ruben sok hasznos tanácsot is adott nekünk a szigettel és úgy általában az országgal kapcsolatban, amiért köszönetet mondunk.

A szigetet nagyon hamar a szívünkbe zártuk, a fő tengerpart a „Bounty Beach”, amely egy hosszú, fehérhomokos tengerpart tele van üdülőkkel, búvár centrumokkal és elég sok turistával, de az ember csak egész kicsit a háta mögött hagyja ezt a részét a szigetnek, rögtön belecsöppen a valódi fülöp-szigeteki életbe. A kis falvakban az emberek hihetetlen nyugalomban élik az életüket, és bár van néhány szálláshely illetve kisebb étterem itt is, nem igazán izgatja őket, ami a sziget turistákkal ellepett részén történik. Mi Logonban, egy kis faluban, találtunk egy kellemes vendégházat, amely olcsó volt, tiszta és a tulajdonosai, ahogy a szigeten élők nagy része, nagyon kedves emberek voltak. A teraszunkról folyamatosan figyelemmel követhettük a szigetlakók életét, a szomszédokat, akik az udvaron főztek, a kislányt, aki időnként felmászott a fára, hogy leszedjen egy papayát, az embereket, akik az udvaron egy nagy vödör vízzel, ruhástul zuhanyoztak le időnként, a lányt, aki gyönyörűen énekelt vagy a gyerekeket, aki szabadon futkároztak fel-alá egész nap.

Az első nap, az ebéd utáni hosszú szieszta után, elindultunk felfedezni a szigetet. Számos kisebb falvon haladtunk keresztül, ahol az emberek mindenhol mosolyogva köszöntek nekünk, sokan kicsit csodálkozva néztek ránk, mivel a turisták nem nagyon jönnek erre a részre. A Fülöp-szigeteken újdonság a korábbi ázsiai országokhoz képest, hogy itt az angol hivatalos nyelv, az iskolában mindenütt tanítják, és bár a felnőttek jelentős része csak nagyon alapszinten beszél, azért így is sokkal könnyebb legalább egy egyszerű beszélgetésbe elegyedni az emberekkel. A gyerekek nagy része is tud valamit angolul, az egyik, félénken mosolygó kislány például elkísért minket a dombtetőre, ahol a világítótorony van, majd a közeli öbölben (Lighthouse Bay) figyeltük, ahogy a gyerekek fürödnek a tengerben, a parton pedig rengeteg kisebb halászhajó volt lehorgonyozva.

A sétát folytatva a a sziget északi része felé ismét a sziget belsejében haladtunk, ahol egy újabb falu keresztezte az utunkat, amelynek végén kiértünk a tengerpartra ismét és tátva maradt a szánk. Egy gyönyörű öböl feküdt előttünk, fehérhomokos tengerparttal, kristálytiszta és tükörsima vízzel, már későre járt, de eldöntöttük, hogy másnap az első utunk idevezet majd.

Ezen néhány nap során a Daqui Beach, ahogy a helyiek hívják, a mi saját kis paradicsomunk volt, ahol napközben a gyerekeket leszámítva, akik időnként fürödni jöttek és játszani velünk, a legtöbbször egyedül vagy egy pár ember társaságában voltunk.

Rengetegszer megmártóztunk itt a vízben, amely teljesen átlátszó volt a víz fenekén lévő fehér homoknak köszönhetően, és bár nagyon sok korall ezen a részen nem volt, a víz fenekén rengeteg különböző tengeri csillagot találtunk, vöröses és narancs szinekben, amelyeket korábban még nem láttunk.

Igazi kikapcsolódás volt minden eltöltött perc ezen a tengertparton, ahol élveztük a hely nyugalmát és jókat játszottunk az időnként odajövő gyerekekkel, akiknek néhány karkötőt is ajándékoztunk.

Ebédelni legtöbbször a kis helyi étkezdékbe mentünk, ahol egy csomó lábosban sorakoznak a különböző finomságok, amelyek közül az ember szemre választ, reggelizni és vacsorázni pedig legtöbbször a Gin-Gin Étterembe mentünk. Az itteni konyha elnyerte a tetszésünket, elsősorban a kókusztejjel készült halcurry és a csokis-banános illetve mangós palacsinta, amelyeket többször is ismételtünk.

Korábban nem tudtuk a Fülöp-szigetekről, hogy itt a kosárlabda az első számú tömegsport (talán mivel az ország több ezer szigeten fekszik, a focinál a labda mindig a tengerben kötne ki, haha, ezt csak találgatjuk), minden faluban van egy kosárlabda-pálya és sok udvaron van palánk felszerelve. A srácok ügyességét látva, Gábor inkább csak a kisgyerekekkel mert leállni egy kicsit játszani, akikkel remekül szórakozott. Azt egyébként láttuk, hogy a Kobe Bryant-szerű flikk-flakkokra képes srácok meccsein a taktika nem éppen első számú szerepet tölt be, de még egy rendes zárást sem láttunk, úgyhogy nagyjából ezzel meg is van a magyarázata annak, hogy a fülöp-szigeteki kosarasok miért nem lepték el az NBA-t.

Ha már a Fülöp-szigetekre jöttünk, szeretnénk legalább egy kis részét megismerni ennek a hatalmas országnak és több helyet is felkeresni, de az igazat megvallva, nem zavarta volna a lelkivilágunkat egy hetet még eltölteni ezen a szigeten, ahol egy csodás saját tengerpartunk volt, a kajávval nagyon elégedettek voltunk és a helyiek hihetetlenül barátságosak voltak. Ide egyszer majd visszajövünk, nyaralni!!!