Ott fejeztük be, hogy a turangi kempingben egy nagyon kedves hölgy rengeteget segített nekünk a következő napi túra megszervezésében. Sok helyen azt olvastuk interneten, hogy a Tongariro Alpine Crossing túrát (amely talán a legnépszerűbb egynapos új-zélandi túra) télen csak idegenvezetővel, alpinista felszereléssel lehet megcsinálni, mivel az út sok helyen hóval borított, jeges, lavinaveszély van, stb.. A hölgy elmagyarázta nekünk, hogy egyrészt két hete nem havazott és másnapra szép, napos időt mondott, másrészt a túrának csak egy bizonyos részén vannak problémák, ha akarunk, addig a pontig mindenképp el tudunk jutni. Abban is segített, hogy ilyenkor télen jobb a túrát a szokásos iránnyal ellentétesen elkezdeni, mert bár így nagyobb a szintemelkedés, ezen az úton könnyebb visszafordulni, ha az időjárás rosszra fordul.

Reggel 6-kor izgatottan ébredtünk, különösen Gábor, aki számára ez volt az egész új-zélandi tartózkodás egyik legvártabb napja. 7 óra körül már a turista úton gyalogoltunk, az idő naposnak igérkezett, bár a hegycsúcsokat felhők borították. Az út első része erdős volt, majd ezt elhagyva bokros szakasz következett, ahol sárga, barna és vörös színek domináltak. Innen remek kilátás volt a Rotoaira-tóra, majd kicsit fentebb érve a hatalmas Taupo-tó tükre is láthatóvá vált.

A Tongariro Nemzeti Parkban

A Taupo-tó látványa a Tongariro túrán

A Ketetahi Hut menedékházhoz érve, találkoztunk egy angol sráccal, aki hónapok óta Új-Zélandon túrázik, és a szakáll-mérete a Robinson Crusoéra emlékeztetett. Ő elmondta nekünk, hogy fent, a komplikált részen is viszonylag kevés hó van, így kis szerencsével akár a Vörös-kráterig is feljuthatunk, amely az egész túraútvonal legmagasabb pontja. Ennek nagyon megörültünk, a megérkezés előtt, az internetes leírásokat olvasva, erről álmodni sem mertünk volna. Még nagyobb kedvvel folytattuk a túrát, és fokozatosan eltűnt a növényzet, helyet adva a sivár barnás földnek, amely Mordorra jellemző, annyi különbséggel, hogy sok helyen hó borította a tájat.

Mordor földjén a Tongariro Nemzeti Parkon

A Tongariro Nemzeti Park havas tájain, Új-Zéland

Az ösvényen viszonylag kevés hó volt, egészen addig míg el nem értünk a Központi-kráterig, amelyet viszont már teljesen befedett a hó, az itt található Kék-tó is teljesen be volt fagyva. Mire ideértünk, a felhők szinte egytől egyig eltűntek, és tényleg hihetetlenül szép látvány tárult a szemünk elé a kráterrel és a havas hegycsúcsokkal a háttérben. Az egyetlen rész, amelyet alig borított hó, az a Vörös-kráter volt, és a kráter mögött már látszott a Ngauruhoe-hegy csúcsa, amely a Végzet-hegye volt a Gyűrűk ura című filmben.

A Tongariro-vulkán látványa

A túra legnehezebb része még hátra volt, először átkelni a havas-jeges kráteren, majd pedig felmászni a Smaragd-tavakhoz és végül a Vörös-kráterhez. A Központi-kráteren megkeményedett hóréteg volt, amelyen könnyű volt járni, azon kívül, hogy időnként csúszós volt. A Vörös-kráterhez vezető emelkedő pedig nem volt nagy dolog, csak egyetlen nagyobb darabon borította hó az utat, ahol le kellett térnünk az útról és egy kisebb kerülőt kellett tennünk.

A Vörös-kráter a Tongariro Nemzeti Parkban

Felérve az ég már teljesen kitisztult, a hátunk mögött volt a befagyott Középső-kráter, a bal oldalunkon a Vörös-kráter, amelyből kénes gőzök törtek fel, míg előttünk ott állt teljese nagyságában a Végzet-hegye, amelyet Gábor annyira szeretett volna ilyenkor közelről látni. Rettenetesen hideg volt odafent, sapka, sál, kesztyű, minden rajtunk volt, de nagyon elégedettek voltunk, főleg Gábor járt egy méterrel a föld felett.

A Végzet-hegy előtt, Tongariro Nemzeti Park

A Ngauruhoe-hegy (a Végzet-hegye) a Tongariro Nemzeti Parkban

Lesétáltunk egy kicsit a túloldalon, hogy a Végzet-hegyéhez a lehető legközelebb legyünk, majd elindultunk visszafelé. Nyugodtan gyalogoltunk visszafelé, mindenféle sietség nélkül, miközben több helyen megálltunk egy időre a tájban gyönyörködni. Mire leértünk, azért el is fáradtunk, de ennek nyomát sem éreztük (a kempingbe visszaérve este a hölgy azt mondta, nem is kérdezi hogy sikerült a napunk, a Gábor arcán lévő mosolyból már leolvasta). Délután még volt időnk megnézni az egyik közeli vízesést, a Tawhai Fallst, amjd pedig felmentünk a Whakapapa Village-ig és a felette található sípályákig. Ezen az úton is remek kilátás volt időnként, persze nem olyan közeli, a Ngauruhoe-hegyre. Másnap reggel már láttuk milyen szerencsénk is volt az időjárással, a hegyekből semmi sem látszott lentről, teljesen eltakarták a szürke felhők, amelyből fent (az időjárás-jelentés szerint) a hó esett. Mi a Tongariro Nemzeti Parkot ezzel a hátunk mögött hagytuk, folytatva utunkat egy nagyon különleges folyó, a Whanganui felé.