Számunkra a kaput Burmába vagy újabb nevén Myanmarba Yangon jelentette, amely az ország legnagyobb városa, és gyakorlatilag mindenki fővárosként tekint rá, annak ellenére, hogy a katonai diktatúra 2005-ben egy északi kisvárost nevezett ki fővárosnak. Miután leszálltunk a gépről, félórával visszaállítottuk az órát (ezt a nonszensz félórás időeltolódást is a katonai rezsim vezette be, hogy ne legyenek Thaifölddel szinkronban, hogy mi értelme, azt ne kérdezzétek). A városban egyébként pontosan azt találtuk vagyis inkább nem találtuk, amit az utóbbi időben itt járt utazóktól hallottunk, szállást.

Burma az utóbbi időben kezdett kedvelt turista célponttá válni több dolognak köszönhetően. Egyrészt a vízumkiadás sokkal liberálisabbá vált, már nincsenek órás interjúk, ahol azt próbálják kideríteni, hogy nem vagy-e álruhába bújt újságíró, aki a diktatúra titkait firtatja, és ha valaki akarja, akkor akár aznapra kész van a vízum. Másrészt itt járt tavaly a jó öreg Obama, aki méltatta az ország fejlődését, és ugye ez is ahhoz járult hozzá, hogy az emberek szívesebben jöjjenek ide. A problémát csak az jelenti, hogy az ország infrastruktúrája erre nemigen van felkészülve, főleg a szálláshelyek tekintetében. Erre persze ráépül, hogy a hoteltulajdonosok nagyon sok esetben az egekbe emelték az árakat, visszaélve azzal, hogy jelenleg a kereslet nagyobb mint a kínálat. Fel voltunk erre készülve, úgyhogy viszonylagos nyugalommal gyalogoltunk egy órán keresztül, amire végre találtuk szállást, ahol volt hely és az ár is megfizethető volt. Egyébként erre a három hétre Bangkokban hagytuk az egyik nagy hátizsákot, így kevesebb teherrel utazunk.

Yangón, a délkelet-ázsiai fővárosokhoz képest lényegesen csendesebb, annak ellenére, hogy van forgalom az utcákon, de a motor nem megengedett közlekedési eszköz itt, úgyhogy a zajszint lényegesen alacsonyabb. Azt elsőre láttuk, hogy az emberek még délkelet-ázsiai mértékkel is kifejezetten barátságosak, minden utcasarkon mosolyognak ránk, főleg a nők. A burmai ABC nagyon fura betűkből áll, mintha valami sci-fi irásmód lenne, ráadásul még a számok helyett is más szimbólumokat használnak, úgyhogy például a megfelelő számú helyi buszt megtalálni külön kaland.

Bár Myanmarban is a buddhizmus az első számú vallás, Yangonban nagy muzulmán kolónia él, ami onnan is látható, hogy minden második utcában van egy mecset. Az egyikben beszélgettünk egy angolul jól beszélő emberrel, aki elmagyarázta, hogy összesen 99 mecset van a városban, elsősorban a gyarmati időkből, amikor az angolok sokat üzleteltek az arabokkal.

A város egyébként tele van a gyarmati időkből fentmaradt épületekkel, a városháza talán a leglátványosabb, de a bíróság vagy a kikötői vámhivatal épülete is jó állapotban maradt fent.

Miközben sétáltunk ezeken, a gyarmati időszakot idéző utcákon, pénzt is váltottunk. A bankban csak nagyon elegáns ruhába öltözött hölgyek dolgoznak, akik kinyitják az ajtót és külön üdvözlik a betévedő külföldi vendéget. Ahogy már korábban említettük, csak a tökéletes állapotban lévő új bankjegyeket váltják be kyattra, a helyi pénznemre, egy kisebb gyűrődés, vagy folt, és már nem fogadják el. Bankautomaták gyakorlatilag az utóbbi évig nem voltak az országban, mi ugyan láttunk néhányat, de ezek külföldi bankkártyával még nem működnek. A bankjegyek, amiket használnak kis címletűek, úgyhogy a néhány száz dollárért, amit beváltottunk, néhány köteg bankót kaptunk, amitől legalábbis egy darabig úgy érezhettük magunkat, mintha mi lennénk Bill Gates!!

A város központjában, található egy régi, aranyozott pagoda, a Sule Paya, illetve egy park, de amit igazáből élveztünk, az az utcai árusok forgataga volt, másmilyenek voltak, mint a többi délkelet-ázsiai országban.

Azt láttuk, hogy az emberek egy része külsőre inkább az indiaiakra hasonlít és úgy megbámulnak, mint az indiaiak.

Rachele szerint az utcai árusok is sok helyen Indiára emlékeztették (nem olyan meglepő mindez, India szomszédország), illetve az is, ahogy egy zöldszínű levelet rágcsálnak, amitől tiszta vörös lesz a foguk. A típikus ételek terén is van hasonlóság, az indiai konyhához hasonló fűszerezésű ételeik is vannak, mint az a finom bárányból készült biryani, amit az egyik helyi étkezdében ettünk.

Délután az egyik helyi busszal felkerestük a Kandawgyi-tavat és a hozzá tartozó parkot. A kormány próbálja a külföldieket megsarcolni minden lehetséges módon, úgyhogy még az ilyen helyeken, mint egy városi park, is belépőt szednek. Mi ezt felháborítónak tartjuk, úgyhogy az egyik parkmenti étterem parkolóján keresztül jutottunk be, természetesen fizetés nélkül. A park maga nagyon kellemes hangulatú, a tavat több helyen fahidak díszítik, és láthatóan a helyi párocskák kedvenc találkozó helyéről van szó.

A város fő látványosságát, a Shwedagon Paya nevű pagodát hagytuk a végére. Naplemente előtt kerestük fel az ország legjelentősebb pagodáját, amelynek közepén található százméter magas, aranyozott sztúpa valószínűleg a legszebb a műfajból, amit valaha láttunk. Komótosan körbejártuk, majd megvártuk, hogy beesteledjen, amikor is gyönyörűen megvilágítják a sztúpát!

Érdekességként említjük meg, hogy Burma az első ország, ahol a buddhista templomokban nem elégszenek meg azzal, hogy az ember a cipőjét levegye, hanem a zoknit is le kell venni. Amin viszont lehidaltunk, hogy a templomon belül volt egy hely, ahol három számítógép terminál volt felállítva internettel, miközben a gépekre nagy betűvel rá volt írva, hogy a helyi lakosok nem használhatják, csak a külföldiek. Ez nagyon típikusnak tűnik erre a fura kettősséggel tarkított országra!

Ezzel időlegesen búcsút vettünk Yangontól, de mivel innen repülünk majd Bangkokba, így majd még viszontlátjuk. A következő megállónk az igéretes nevű Bago!