Thaiföld és Laosz között egy hosszú szakaszon a Mekong-folyó szab természetes határt. Mi a határt Chiang Kongnál léptük át, ahova egy rövid, kétórás buszút után érkeztünk Chiang Raiból. A buszról leszállva összeismerkedtünk egy belga párral, akikkel együtt elfogyasztottuk az utolsó pad thait, majd közösen a kikötőbe mentünk egy tuk-tukkal. Egy kishajóval átkeltünk a széles folyón és megérkeztünk Huay Xaiba, immár a laoszi oldalon. A vízumot a belépéskor automatikusan adják 30 napra, a legtöbb európai ország polgárainak 35 dollárba, a magyaroknak valamiért csak 30 dollárba kerül. A délutánt az egyik bárban töltöttük relax üzemmódban, a belga pár és néhány sör társaságában.

Reggel folytattuk utunkat egy mikrobusszal Luang Nam Tha, egy észak-laoszi kisváros felé. Rövid idő alatt láttuk, hogy Laoszban az események sokkal lassabb mederben csordogálnak, mint a szomszédos Thaiföldön. Ez a busz indulására is vonatkozik, komótos előkészület, csak semmi stressz, „laos-time”, ahogy mondják itt. Az út Luang Nam Thaig, nagyon szép tájon haladt keresztül, hegyek között, sűrű erdők és kis falvak szegélyezték utunkat. Luang Nam Thaba érve tuk-tukkal a városközpontban található kisebb buszpályaudvarra hajtottunk, ahonnan folytattuk utunkat Muang Sing felé, amely egy kis falu a kínai határtól alig tíz kilométerre. A buszállomáson szórakoztak velünk egy kicsit, ugyanis azt mondták tele van a busz, ami éppen indult (nem volt tele), így másfél órát még várnunk kellett. A korábbihoz hasonló kanyargós, szerpentines úton haladtunk, azzal a különbséggel, hogy itt az aszfalt katasztrofális állapotban volt. A sofőr ráadásul rally-bajnoknak képzelte magát és az összes kátyúba teljes gázzal hajtott bele, miközben mi kapaszkodhattunk, hogy ne verjük minden alkalommal a fejünket a mikrobusz plafonjába. El lehet képzelni, hogy örömünkre szolgált, amikor végre megérkeztünk Muang Singbe az egész napos utazás után. Az összevont ebéd-vacsora után hullafáradtan zuhantunk az ágyba.

Muang Singben reggel 6-tól 8-ig van reggeli piac, ahová színes ruhába öltözött asszonyok hordják a portékájukat, elsősorban zöldséget és gyümölcsöt, de van hús is, sőt ruhát is árulnak. Elképesztő színkaválkád uralja a piacot, amelynek hangulatáért tényleg érdemes korán kelni.

A környék felfedezésére a legjobb biciklit bérelni az egyetlen helyen a faluban, ahol ez lehetséges. Azt egyébként már rövid idő után láttuk, hogy míg Laoszban a szállás nagyon olcsó és az étkezés is csak kicsivel drágább mint Thaiföldön, ezzel szemben a közlekedés, motor vagy bicikli bérlése a legdrágább eddig, amit Ázsiában tapasztaltunk. Reggeli közben megismerkedtünk Estherrel és Frankkal, előbbi Hollandiából, utóbbi Németországból, akiktől jó tanácsokat kaptunk a környékkel kapcsolatban.

Reggel az egész videket sűrű köd borította, de hamarosan a köd felemelkedett és előbukkant a nap, amely hamar felmelegítette a mi hangulatunkat is. A biciklivel elindultunk a kínai határ felé a betonúton, de hamarosan letértünk róla egy nagyon rossz állapotú földútra, hogy felfedezzük a közelben található kis falvakat, amelyekben különböző etnikai csoportok élnek. Közel vagyunk a kínai határhoz és Burma sincs messze, úgyhogy nem meglepő, hogy sok különböző kisebb nemzetiségi csoport közösségei találhatók itt. Mikor a szántóföldhöz hasonló úton az első kis faluba, Poungkokba, értünk, rögtön egy csoportnyi kisgyerek rohant a közelünkbe „Sabaidee” (ejtsd „szábájdí”) kiáltásokkal, ami a helyi köszönést takarja. A gyerekeken látszott, hogy láttak már turistát, de azért nem túl gyakran járnak errefelé, úgyhogy némelyik eleinte kicsit félénken méregetett minket, de aztán hamar összebarátkoztunk. Játszottunk velük egy darabig, a fényképezés élmény volt, mivel mindegyikük pózolni akart a fotókon és utána megnézni a kamara kijelzőjén a róla készült fényképet.

A felnőttek már nem tűntek nagyon boldognak a jelenlétünktől, főleg ha le akarta az ember őket fotózni. A házak, amelyekben ezek az emberek laknak, nagyon egyszerűek, sokuknak ablaka sincsen, vastagon lep be mindent a por és az embert szomorúsággal tölti el végignézni, amilyen körülmények között ezek az emberek élnek.

Folytattuk az utunkat, sok helyen le kellett szállnunk a bicikliről és tolni kellett azt a rossz út miatt. Rizsföldek, banánültetvények, hegyek, mezők és újabb kisebb-nagyobb közösségek között haladt el az utunk, láttunk több iskolát, amelyek szombat révén üresen kongtak, sokan dolgoztak a földeken ebben a melegben és gépeknek a nyomát sem láttuk, mindent kétkezi munkával végeztek. Nagyon jól éreztük magunkat ebben a nyugalomban, mintha mindentől messze lettünk volna.

Többször eltévedtünk, de végül megtaláltuk az utat, amely a főútra vezetett. Innen folytattuk utunkat egy kis vendégházig, amelynek teraszán megebédeltünk, majd még zárásként meglátogattuk az egyik közeli falut. Az iskola udvarán egy csoport gyerek pétanque-ot játszott, újabb bizonyítéka annak, hogy egy korábbi francia gyarmaton járunk. Visszatérve Muang Singbe nagy örömmel gondoltunk vissza a sok kedves gyermekarcra, de közben az ember szíve szorul össze attól, hogy milyen lehetetlen körülmények között élnek ezek az emberek és igazándiból túl sok esélyük sincs arra, hogy innen kiszakadjanak.