A következő állomásunk egy igazi nagyfalat volt szó szerint, Sao Paulo várt ránk. Ez a város a köréépült agglomerációval együtt 22,5 millió lakosú, magyar ésszel, akik Budapesttől is sokszor elszédülünk, ez felfoghatatlan embertömeget jelent. Mindenesetre Sao Paulo előtt azért az odavezető utunkról is érdemes néhány szót ejteni. Este nyolckor szálltunk buszra Foz d’Iguaçúban, ahol a buszállomáson megismerkedtünk egy barcelonai sráccal, aki mint kiderült, velünk egy buszon utazott tovább. A buszunkat alig félóra után a katonai rendőrség megállította, és két gépfegyveres katona szállt fel, akik tüzetesen átkutatták a buszt drogot keresve, Gábort is megmotozták, miközben néhány utassal útszéli, tűrhetetlen stílusban beszéltek. Az utunk ezután az incidens után sem folytatódott nyugodtan, további több alkalommal megállított minket a rendőrség. Mint megtudtuk az északi országokból Paraguayon keresztül érkezik a kábítószer Brazíilába, kihasználva, hogy a paraguayi hatóságok nem nagyon foglalkoznak a dologgal. Az egyik alkalommal több utas csomagját is átvizsgálták, valami miatt, amit máig nem értünk az utasok egy része is összeveszett a rendőrökkel és egymással is, időnként irtózatosan ordibáltak, majd a dolog csúcspontjaként két középkorú hölgy elég rondán összeverekedett, amit utána többször is megismételtek. Körülbelül az „Isten hozott a hardcore Latin-Amerikába” cím illett volna erre az utazásra. Ezután a kellemes kis tizenhatórás „mozifilm” után megérkeztünk Sao Paulóba, ahol metróra szálltunk, hogy találkozzunk Sandrával, Rachele korábbi spanyoltanárával még Padovából, aki a következő néhány napban a vendéglátónk volt. Sandra kolumbiai születésű, de hosszú éveket töltött Padovában, majd az élet Brazíilába sodorta. A város Sumaré negyedében volt a szállásunk ebben a pár napban, amely egy nagyon kellemes, nyugodt és biztonságos negyede a városnak (Sao Paulo sajnos elég magas bűnözési indexéről is ismert). Lakótársként Sandra mellett ismét két cicát, Kiwit és Lilicát tudhattuk. Visszatérve még egy mondatra a metróra, Sao Paulo metrója az egyik legmodernebb és legtisztább, amit láttunk, Európát is beleértve, a brazil fejlődés egyik látható jele a rengeteg nagyvolumenű beruházás, amit az utóbbi években valósítottak meg. Sandra háza felé kipróbáltuk a kókuszvizet, ami egyik nagy kedvencünk lett Brazíliában. A kókuszdión egyszerűen egy lyukat ütnek, és a kifolyó folyadékot jéggel keverik, ami nagyon finom és állítólag rendkívül egészséges. Miutánk elrendezkedtünk Sandránál, elmentünk ebédelni az egyik közeli étterembe, ahol kipróbáltuk a „feijoadát”, ami az egyik tipikus brazil étel. A fő komponens a bab, amiből egy füstölthúsos, kolbászos babfőzelékhez hasonlót készítenek és ezt rizzsel, sült krumplival és további húsokkal együtt fogyasztják; nem éppen a kalóriaszegény ételek közé tartozik, de nagyon finom. Délután ellátogattunk Sao Paulo legnagyobb parkjába az Ibirapuera-parkba, ahol hatalmas területen tavak, nagy zöld területek, kiállítótermek és múzeumok találhatók, és mindenek felett rengeteg ember, akik elsősorban sportolni jönnek a parkba. Ebben a parkban nagyon jól lehetett látni, hogy mennyi különböző néptípus keveredik Sao Paulóban. Az egyik kosárpályán egy csomó japán kinézetű brazil srác dobálta a labdát, mindenféle bőrszín előfordul ebben a városban.

A következő napot nagyrészt otthon töltöttük, a brazíliai útvonalunkat tervezgetve. A kilométereket és a költséget számolgatva arra a következtetésre jutottunk, hogyha nem akarjuk az itt eltöltött idő nagy részét buszokon tölteni, akkor jobb lesz néhány repülőutat beiktatnunk. Emelett hálistennek Brazíliában léteznek fapados légitársaságok, így mindkét lefoglalt repülőjegyért töredékét fizettük annak, amit a buszért fizettünk volna ezek között a városok között. Délben elmentünk a gyümölcspiacra, ahol rendesen bevásároltunk. Brazíliában általában, a remek klíma miatt, egészen kíváló gyümölcsöt lehet venni, a banán, az ananász és a többi gyümölcs is sokkal édesebb, mint amihez Európában szokhattunk, az ananász vagy a mangó illatát általában már messziről lehet érezni. Délután, amikor újra sétálni készültünk, hirtelen olyan fekete lett az ég, hogy inkább nem kockáztattuk meg, hogy bőrig ázzunk, és csak este mentünk el egy közeli japán étterembe vacsorázni. Ebből a rengeteg japán bevándorló révén nagy felhozatal van, és kifejezetten elfogadhatóak az árak.

Vihar jön, Sao Paulo

Másnap reggel elindultunk végre rendesen várost nézni. Először a Vía Paulistával kezdtük, amely a város legfontosabb sugárútja tele felhőkarcolókkal, bankokkal és öltönyös emberekkel az utcán, egyfajta helyi Wall Streetről van szó. Az egyik bank tetején még egy helikoptert is láttunk leszállni. A város központja ennél sokkal változatosabb és eléggé ellentmondásos képet mutat. Sétálóutcák, régi épületek az egyik oldalról, és rengeteg hajléktalan a másikról. A katedrálist, a San Bento kolostort megnéztük kívül-belül, majd felmentünk az Altino Arantes felhőkarcoló tetejére. Ide ingyen fel lehet menni, de csak elég hosszas sorbanállás után, miután fent a kilátórészben csak öt ember tartózkodhat, összesen öt perc erejéig. A kilátás fentről elég nagy hatást váltott ki belőlünk, na nem azért, mert olyan szép a látvány mint mondjuk New Yorkban, hanem amerre csak a szem ellát, sehol sem látja az ember az épületerdő végét, miközben látható az elég komoly szmog, ami van ebben a városban.

Végtelen város, kilátás Sao Paulóra

Elsétáltunk a piacra, ahol már zárni készültek, egy sajtos-mortadellás szendvicset azért ettünk, ami a helyiek egyik kedvence, és annyi mortadellát raknak a szendvicsbe, hogy alig fér az ember szájába. Majd elsétáltunk a Luz negyedbe, ahol a Portugál Nyelv Múzeumának híres épülete áll. Ez a környék tele van teljesen lepusztult bérházakkal, a rendőrség nem olyan régen számolta fel a közelben található drogtanyát, amely “Cracolandia” néven futott, nem nehéz kitalálni, melyik kábítószeren éltek itt a népek.

A Luz, Sao Paulo nyomasztó oldala

A belvárosi sétánkat a “25 de marzo” utcával zártuk, amely egy igazi hosszú bazársor rengeteg bolttal és még több utcai árussal, ahol mindenféle dolgot lehet kapni; olyan ez az utca, mint egy igazi zsibvásár. Este még beiktattuk a Sandra lakásától nem túl messze található graffitis utcákat, amelyek elég nagy hírnévnek örvendenek, a magas színvonalú művészi graffitik miatt. Vacsora gyanánt kipróbáltuk a brazil pizzát, amire az a jellemző, hogy rengeteg mindent pakolnak egyszerre a pizzára, így három-négy pizzaszelettel megtelik az ember.

Szellemes graffitik Sao Paulóban

Az utolsó délelőttünkön, mielőtt továbbindultunk Paratyba, Sandra még elvitt minket a Faria Lima sugárútra, amely a Vía Paulistához hasonlóan bankokkal, bevásárlóközpontokkal van tele. Az egyik ilyenbe be is tértünk, és a legmenőbb márkák irdatlan drága butikjait látva, saját szemmel is meggyőződhettünk arról, hogy Sao Paulóban bizony rengeteg nagyon gazdag ember is él. Végül zárásként ellátogattunk egy kulturális központba (SESC-nek hívják), amely kívülről egy gyárnak nézett ki, és itt mindenféle kulturális eseményen, a legkülönbözőbb tanfolyamokon lehet részt venni. Mi, a saját érdeklődésünknek megfelelően ezek közül az ebédelést választottuk. Brazíliában rengeteg helyen lehet találkozni, az úgynevezett “kilós-éttermekkel”, ahol a saját magunk által összeállított tál után a súlya alapján fizetünk. Ismét eljött a búcsú ideje, Sao Paulo nem tartozik a legszebb városok közé, de rengeteg mindent kínál az ottélőknek, kulturális és gasztronómiai téren különösen. Sandrának megköszöntük a kedves vendéglátást, és ez alkalommal végre mondhattuk, hogy “Vamos a la playa”, mert a következő megállónk Paraty, egy tengerparti kisváros.