Nemrég léptük át az argentín-chilei határt, jó néhány óra eltelt már az előttünk álló 14 órából Puerto Natalesig, mégsem tudunk másról beszélni mint az elmúlt néhány napról, amit a világ legdélebben fekvő városában, Ushuaiában töltöttünk. Bár gyönyörű tájjal és izgalmas élővilággal találkoztunk ezekben a napokban, mégis Ushuaiát („a világ végét”, ahogy ezt a várost hívják) nem emiatt, hanem a Maríával (a Couchsurfinges vendéglátónkkal) közösen együtt töltött idő miatt nem fogjuk valószínűleg sosem elfelejteni.Ushuaia - a világvége

Szerda délután, egy bő órás késéssel szállt le a repülőnk Ushuaiában, ahol María és az unokahúga kisgyerekei (Abril és Franco) vártak minket egy táblával a kezünkban, amire a nevünk volt írva, kicsit mint a filmekben. Egészen biztosan mindig emlékezni fogunk arra, amikor María elmesélte nekünk azt a beszélgetést, ami közte és a gyerekek között zajlott, miközben ránk vártak. A gyerekek kérdezték tőle, hogy ugyan kit várnak, amire María azt felelte, hogy a barátaimat. A gyerekek értetlenül állva kérdezték ezután, hogy akkor miért van a nevünk a táblára írva, mire María csak annyit válaszolt, hogy azért mert még nem ismer minket. Ez a rövid kis párbeszéd remekül összefoglalja azt, ahogy María viszonyul a körülötte levő világhoz, amivel teljesen elvarázsolt minket az elmúlt pár napban. María egy nyugdíjas éveit töltő, 58 éves ügyvédnő (a Tűzföldön élők rendelkeznek egyebek mellett azzal a kiváltsággal, hogy 56 évesen nyugdíjba mehetnek), aki példamutatóan sokat tett és tesz azért, hogy ez a világ hacsak kicsit is, de jobb legyen. Hosszú évtizedek óta aktívan küzd a humanista pártban az emberiségi jogokért, elsősorban a nők egyenjogúságért. Elég köztudott, hogy a hímsovinizmus és a nők ellen elkövetett erőszak még mindig számos dél-amerikai országban komoly probléma. A Couchsurfingre is úgy tekint, mint egy apró homokszemre, amin keresztül Ő is hozzá tud járulni ahhoz, hogy az emberek, ha szeretnének, úgy utazhassanak a világban, hogy drága hotelek helyett, újonnan szerzett barátoknál szálljanak meg.

A megérkezésünk délutánján María először bevitt minket a városba, ahol megvettük szombatra a jegyünket Puerto Natalesbe (február túristaszezon és a buszok napokkal az indulás előtt megtelnek), majd pedig elvitt minket egy, a város közelében fekvő helyre, ahol egy rövid séta után remek kiállítás nyílt a Beagle-csatornára és a közeli hófedte hegycsúcsokra is. María vacsorát is főzött nekünk, majd elvitt minket egy körre, hogy megnézzük a város fényeit és egyéb apróbb érdekességeket, amelyeket az útikönyvek leírásait követve sosem találtunk volna meg.
Ushuaia városa a háttérben a hegyekkel

Másnap reggel korán keltünk, mivel előző nap már lefoglaltunk a jegyünket a reggeli hajókirándulásra. A körülbelül ötórás kirándulást nagyon élveztük, először elhajóztunk a híres világítótoronyhoz, amit a világ végével azonosítanak (ez egyébként a valóság elferdítése, mivel a hadiflotta számára létezik egy világítótorony még ennél is délebben). Ezek után a hajóval megközelítettünk néhány kisebb szigetet, ahol oroszlánfókákat, rengeteg kormoránt láthattunk, majd pedig a hab a tortán az a sziget volt, ahol egy jelentős pingvin kolónia él. Az erősen fújó sarkvidéki szél ellenére gyerekek módjára élveztük a dolgot, oroszlánfókát vagy pingint egyikőnk sem látott még állatkerten kívül, főleg nem ennyit. A hajón, mint szinte lépten-nyomon, találkoztunk az argentín vendégszeretet egy újabb példájával. Beszédbe elegyedtünk egy kedves buenos airesi hölggyel, aki a beszélgetés után adott nekünk egy névjegy-kártyát, hogy amikor újra a fővárosba érünk, mindenképp hívjuk fel, mert meghív minket egy ebédre, ezzel hozzájárulva az utazásunkhoz. Argentínában valahogy az az érzésünk, hogy az emberek egy jelentős része amellett, hogy alapjában véve barátságos, fontosnak tartja azt, hogy az országáról jó emlékek maradjanak az idelátogatókban.
Oroszlánfókák a Beagle-csatornán

Pingvin kolónia a Beagle-csatornán

A kirándulás után hazamentünk, majd jött az Ushuaiában töltött napok legjobb része. Mariával, a gyerekekkel és Carolinával (egy német lánnyal, aki hozzánk hasonló vendégként érkezett) elmentünk sátrazni a közelben található Tierra del Fuego (Tűzföldi) Nemzeti Parkba. Argentínában, európai fejjel kicsit érthetetlen módon, a nemzeti parkokba belépésért fizetni kell, Mariának köszönhetően legalább annyival megúsztuk, hogy a helyi túristák tarifáját fizettük, nem a jóval drágább, külföldi túristákra vonatkozót. Először bejártuk autóval egy kicsit a parkot, tettünk néhány sétát az érdekesebb helyeken, majd elmentünk egészen a park végéig, ahol véget ér a híres “3-as” út, amely Buenos Airestől majd négyezer kilométeren keresztül vezet idáig. A szemerkélő eső ellenére kerestünk egy fák által viszonylag fedett helyet, ahol valódi argentín barbecuet tartottunk, húst, kolbászokat, zöldségeket sütöttünk a kempingben elhelyezett egyik hússütő rácson. Vacsora után felállítottuk a sátorokat, majd hamar álomba merültünk.

Másnap gyönyörű ,napos reggelre ébredtünk, a sátorunk közvetlen közelében néhány nyuszi üdvözölt bennünket. Délelőtt bejártuk néhány közeli tó környékét, élveztük az előző napokban nem tapasztalt meleg időt. Rengeteg állatot láttunk, a kocsi előtt még egy róka is átsétált elég öregurasan, nem úgy nézett ki, mintha zavartuk volna. Volt egy (így utólag) vicces incidens is, a kislány elvesztette a kivehető fogszabályzóját, így végigjártuk az összes helyet, ahol az előző nap jártunk és szerencsére meg is találtuk. Felmásztunk egy hegyoldalra, ahonnan remek kilátás nyílt a parkra, majd kerestünk egy füves területet, az egyik patak partján, ahol megettük ebédre azt, ami az előző napi vacsorából maradt. Egész nap rengeteg érdekes beszélgetést folytattunk, sok újat hallottunk Argentínáról, meséltünk Maríának saját hazáinkról, miközben jókat politizáltunk. Este mi főztünk, majd a vacsora után még jót beszélgettünk, miközben a „matét”, az argentinok egyik legjellegzetesebb, keserű teára emlékeztető italát is kipróbáltuk. Már későre járt, amikor kissé szomorúan elbúcsúztunk Maríától és Carolinától, de másnap reggel újra korán kelés várt ránk, reggel 8-kor indult a buszunk Chilébe. Reggel még akadt egy kellemes emlékű történetünk a várossal kapcsolatban. Az előző nap, az útra bevásárolt felvágottak és sajt mellé szerettünk volna kenyeret venni, de az összes pékség, bolt még zárva volt. Miután felraktuk a hátizsákot a buszra, bementünk az egyik bárba, ahol megkérdeztük, hogy tudnánk-e kenyeret venni valahol, és az arcunkra valószínűleg kiülő elkeseredettséget látva a bárban készülő szendvicsekhez tartott kenyérből adtak nekünk, és még pénzt sem kértek érte. Persze adtunk pénzt, megköszönve a kedvességüket. Ushuaiát nem hiszem, hogy hamar elfelejtjük, Maríával pedig remélem lesz szerencsénk valamikor majd újra találkozni!
Kirándulás a Tűzföldi Nemzeti Parkban