Három remek napot töltöttünk a Chiloé-szigeten, és sok hellyel kapcsolatban mondja az ember egy ilyen utazás során, hogy szívesen visszatérne, de most valóban azt éreztük, hogy bárcsak egyszer több időt is eltölthetnénk itt. Nehéz szavakkal és fotókkal érzékeltetni azt a hangulatot, amit ez a sziget áraszt. Azt a nyugalmat, mozdulatlanságot, mintha visszamentünk volna pár évtizedet az időben, de közben az elmaradottság szó nem jut az ember eszébe. A Chiloé-sziget, egy szigetcsoport legnagyobb szigete, amely a nagy sziget mellett több kisebb-nagyobb lakott és néhány kisebb lakatlan szigetet foglal magába. Ezek a szigetek elsősorban amiatt ismertek, mert szinte minden településen található egy kis fatemplom (melyeken a puerto varasi faházakhoz hasonlóan a német építészet hatása érződik), amelyeket ráadásul egyetlen szeg beverése nélkül építettek. A legszebb templomokat az UNESCO a világörökség részeként tartja számon.

Híres fatemplomok a Chiloé-szigeten

1.nap: Helyi ünnepély Puñihuilben – Chepu – Dalcahue 

Puerto Varasból alig egy óra alatt értünk az átkelőhöz, ahonnan a komp negyedóra alatt átvitt minket a szigetre. A kompon nem kis meglepetésünkre volt wifi. A sziget jellegzetessége az elképesztő gyorsan változó időjárás, szinte minden nap esik az eső többször is, közben órákra kisüt a nap, teljesen kiszámíthatatlan, még Aigner Szilárd is valszeg befuccsolna. Első megállónk a szigeten Ancud volt, amely nem tartozik a legszebb települések közé, bár van egy szép tengerparti része. A turista információnál felvilágosítottak minket, hogy az egyik közeli tengerparton nagy népi sütés-főzés van, úgyhogy hamar odafelé vettük az irányt. Félóra földúton való kocsikázás után Puñihuilba érkeztünk, amely arról ismeretes egyébként hogy a közeli kis szigeteken pingvinek élnek, azonban ebben a rendkívül szeles időben mi egy hajót sem láttunk elindulni. Ellenben maga a part gyönyörű volt, és mikor odaértünk már hosszú sor állt a kajásstandoknál. Láttuk, ahogy főzik a népek a hatalmas kagylókat, egy nagy doronghoz kötve sütik a húst. Annyira már az evésen járt az eszünk, hogy csak mikor már az asztalnál ültünk, akkor esett le, hogy mindketten ezen a helyen láttuk először a Csendes-óceánt. Nagyon jó hangulat volt, először sorban kellett állni a fizetéshez, majd a különböző ételeket egy-egy bódéból kellett kikérni. Szerintem életünk legjobb tengeri herkentyűs kajáját ettük, ráadásul mindezt nagyon olcsón, a hatalmas kagylókat például kolbásszal és sajttal töltik meg majd egy madzaggal körbekötözik őket. A helyi specialitás a „curanto”: egy hálóban együtt főzik a kagylót, krumplit, kolbászt, tényleg még csak hasonló dolgot sem ettünk. Mivel Alex nem eszik tengeri herkentyűket, ezért neki egy sült hallal kellett beérnie, de állítólag az is finom volt. Az egyetlen szépséghiba az volt, hogy az eső nem volt olyan kedves, hogy megvárja hogy befejezzük, ezért az utolsó falatokat már állva kellett megennünk a bódék kis beállója alá behúzódva.

Puñihuil tengerpartja

Tenger gyümölcsei a Puñihuil tengerparton

Folytattuk az utunkat, az eső egyre jobban esett, így Dalcahuéig csak egy Chepu nevű helyen álltunk meg, ahol egy öreg bácsi elmagyarázta nekünk, hogy milyen klassz túrákat is lehetne csinálni a környéken, ha épp nem esne az eső. Dalcahuében először egy kis bárba ültünk be melegedni, ahol a néni egy régies kiöntőben hozta a kávéhoz a tejet, majd kedvesen segített nekünk szállás ügyben. A továbbra is zuhogó eső elől egy közeli bungalowban húztuk meg magunkat. A bungalowt egy kedves család adja ki nagyon baráti áron, és a fatüzelésű kályha mellett megmelegedhettünk.

2.nap: Quimchao-sziget – kézműves vásár Dalcahuéban – Chonchi – Cucao

Éjszaka az eső olyan erővel verte az ablakot, hogy azt hittük bedönti, de reggelre hálistennek elállt, és egy félénk napsugár is előbújt. Gyorsan megreggeliztünk és hamar útnak is indultunk, szerencsére az idő teljesen kitisztult, és sütkérezhettünk a napsütésben. Egy még a korábbinál is kisebb komppal átmentünk a közeli Quimchao-szigetre. Az első megállónk Curaco de Velez volt, ahol egy kis zöldszínű templom, a legrégebben épült található. A kis faluban alig néhány lelket láttunk az utcán, ellenben a falu kicsi főterén „wifi-zóna” felirat jelezte, hogy az internet sokszor a legmeglepőbb helyekre is elér. A délelőtt során bejártuk a sziget néhány kisebb települését, például Chullecet, amely a tengerparton fekszik, és a templom közelében csak birkákkal és madarakkal találkoztunk. A szigeten több remek kilátó is található, ahonnan rátekinthettünk Chiloéra és a többi közeli szigetre. Achaóban hosszabb időt is eltöltöttünk, itt található a legnagyobb a fatemplomok közül. Bent a templomban az egyik turistacsoport vezetője nekünk is elmesélt néhány történetet a szigettel és a templomokkal kapcsolatban. A templomok mennyezete belülről tényleg egy hajójéra emlékeztet, aminek a nyílvánvaló oka az, hogy az itt élő emberek leginkább a hajóépítéshez értettek. A szigetet egyébként is áthatja a legendák világa és a mitológia, amit sok helyen kisebb szobrok is megörökítenek. A szigeten végigfutó országút Chequiánban ér véget, ahol egy kis tengerpart, egy mégkisebb templom és néhány házikó azt az érzetet kelti, mintha tényleg a világ végén járnánk. Megálltunk még Quimchaóban, ahol egy kis házikóból az ablakon időnként kikukucskáló kislány volt az egyetlen mozgó dolog, majd koradélután visszatértünk Dalcahuéba. Ez a kisváros elsősorban a heti kétszer tartandó kézműves-vásárról ismert, ahová hajóval érkeznek a helyiek a szomszédos szigetekről. Itt is láttunk egy sereg, színesebbnél színesebb hajót, amelyek a parton várták a dagályt, hogy visszatérhessenek otthonukba.

Színes hajók a kikötőben, Dalcahue

A vásárban rengeteg szép, pamutból készült dolgot láttunk, de a legjobb élményünk itt is az evéshez kötődik. A vásár melletti épület kis boxokra van osztva, ahol idősebb asszonyok nagy kondérban főzték a különböző finomságokat, a szemünk előtt gyúrták a tésztát az empanadashoz, mindegyiknél ki is volt téve egy „Mari néni konyhája” felirathoz hasonló, és az ember kedvére választhatott közülük. Ettünk egy nagy tál, isteni finom, helyi fűszerekkel, kukoricával együtt készített húslevest, báránysültet és kipróbáltuk a helyi lazacot, ami egészen mennyei volt, majd egy almatortát. Ah, legszívesebben végigettünk volna mindent!! Az utazásunk alatt messze a Chiloé-szigeten ettük eddig a legfinomabbakat. Ebéd után mentünk még egy kört a vásárban, ahol egy hölgy hosszasan magyarázta Rachelének hogyan is készíti a karkötőket, amiket árult. A következő megállónk Chonchi (ejtsd: csoncsi, micsoda nevek!) volt, majd mivel az idő jónak tűnt, Cucao felé folytattuk az utunkat, ahol a Chiloé Nemzeti Park bejárata van. Cucaóban végül már elég későre járt és újra esni is kezdett, úgyhogy a nemzeti parkot másnapra hagytuk. Szállást elég nehezen találtunk itt, mivel a szezon már véget ért, szinte minden zárva volt, ami meg nyitva volt, az nagyon drága. A rendkívül gyakran váltakozó esős, majd napos időszakok következménye, hogy rengeteg szívárványt lehet látni a szigeten, mi is láttunk legalább ötöt, az egyiknek a végét is, úgyhogy majdnem kincskeresésre indultunk. Végül egy vendégháznál találtunk egy nem túl kényelmes szobát, ahol egy fagyos éjszakát töltöttünk nyakig a takaró alatt, mivel az erős szél átfújt az ablak résein, fűtés meg nem volt.

3.nap: Chiloé Nemzeti Park- San Juan – Tenaún – Tocoihue-vízesés – Quemchi

Reggel szerencsére a kályha mellett felmelegedtünk a reggelivel, aminek a fénypontja a ribizlilekvár volt, amit kb. ezer éve nem ettem. Reggel 9-kor már a nemzeti park bejáratánál voltunk, ahol a kaput nekem kellett kinyitni, hogy be tudjunk menni a kocsival. Két, viszonylag rövid idő alatt bejárható sétát néztünk ki a térképen. Neki is vágtunk a Tepual-ösvénynek, ahol is körülbelül 10 perc után az egyik pillanatban még felhőtlen kék eget hatalmas sötétszürke felhők lepték el, és akkora zuhéjt kaptunk a nyakunkba, mint ide Lacháza. Láthatóan nem tanultuk még meg a sziget éghajlatát, mert az egész testet befedő esőkabátot nem vittük magunkkal, a vízhatlan, derékig érő dzseki semmit sem tudott tenni ellene, hogy szó szerint bőrig ázzunk, amikor visszaértünk a kocsihoz úgy néztünk ki, mint akiket ruhástól dobtak a medencébe. Hálistennek a nap kisütött, így átöltöztünk, és nekem volt kedvem újra megpróbálkozni az úttal, a lányok inkább az autónál maradtak. Neki is indultam szandál-zokni-esőkabát kombinációban, szerencsére nem volt esélye annak, hogy valami ismerős szembejőve jót nevessen a kinézetemen. A szerencsét nem kísértve, a reggeli út helyett, először a tengerparti útvonalat választottam amely először felvitt egy kilátóhoz, ahonnan remek kilátás volt a partszakaszra, majd levitt szinte egészen az óceánig, ahol elég érdekes látványt nyújtva, tehenek múlatták a napot. Visszaérve megkérdeztem a lányokat, hogy velem akarnak-e tartani a másik úton, Rachele először elindult velem, de a gyülekező szürke felhőket látva, inkább visszafordult. Az út egy a speciális éghajlati körülmények miatt kialakuló esőerdőbe vezetett, ahol magyarázó táblák mutatták be a helyi élővilágot.

Chiloé Nemzeti Park

A továbbra is meleg, napos időben folytattuk az utunkat Castro (a sziget legnagyobb városa) felé, ahol egy rövid sétán megtekintettük a Chiloé-sziget egyik látványosságát, olyan házakat, amelyeket részben vízben álló facölöpök tartanak.

Castro cölöpökön álló házai

A parton haladva megálltunk még néhány kisebb faluban, San Juan a kis tengerpartjával például nagyon tetszett mindannyiunknak. Tenaúnban beszélgettünk egy bácsival, aki magyarázta nekünk, hogy a hosszú sor a községháza előtt annak szól, hogy osztják a nyugdíjakat, némi türelmetlenséget az okozott a helyiek körében, hogy az illetékes nem találta az épület kulcsát. Sergio, egy helyi couchsurfer javaslatára még beiktattunk egy nagyon klassz vízesést Tocoihuéban, majd ezután már csak Quemchiben álltunk meg. Az utolsó két órát szintén nagyon rossz földúton tettük meg, az elején élveztük a vidéki életben való gyönyörködést, ahogy az udvaron együtt szaladgált a kismalac a kutyával, a végére már fárasztó lett, hogy nem lehetett a rossz út miatt gyorsabban haladni.

Zöldellő táj Chiloé-szigetén

Elhagytuk a szigetet, amely kedvesen búcsúzott tőlünk, azzal a néhány fókával, amely ott ugrált a komp közelében. Puerto Varas felé haladva, még volt egy vicces incidensünk egy rendőrrel, akiről először azt hittük, hogy a nagy hadonászással a másik sávba akart minket terelni, miközben valójában leintett minket ellenőrzésre. Majdnem nem álltunk meg, vicces lett volna ha szirénázó autók kísérnek minket haza. A rendőr egyébként láthatólag nem tudott Rachele olasz jogsijával mit kezdeni, a borító megtekintése után visszaadta és jó utat kívánt. Ezzel tényleg véget ért ez a három nap, itt folytatjuk legközelebb.