Koh Taoról egy egész napig tartott az út Kuala Lumpurig, de nagyon kényelmes dolgunk volt. Az éjszakai kompot ismét végigaludtuk, majd egy minibusszal vittek minket Hat Yaiba, ahonnan egy nagyon kényelmes nemzetközi buszon utaztunk egészen Kuala Lumpurig. Az utazás egy kicsit elhúzódott, mivel az utolsó 200 km-en végig dugó volt a vasárnap a maláj fővárosba visszatérő helyieknek köszönhetően.

Kuala Lumpurt már megismertük tavaly októberi látogatásunk alkalmával, és az egyik kedvenc városunkról van szó. Ez alkalommal nem is csináltunk sok mindent, azon kívül hogy a már megszokott hostelben terveztük az utazásunk következő heteinek részleteit, illetve ismét élveztük a város széles kulináris választékát. Az egyik este találkoztunk chilei barátainkkal, Dennyszel és Angelyvel, akiket annak idején Laoszban ismertünk meg. Jó volt egy pár órát együtt sétálgatni a kedvenc Petronas-tornyaink közelében, majd együtt elkölteni egy finom indiai vacsorát.

Az egyik nagy hátizsákot ismét hátrahagyva Kuala Lumpur reptere felé vettük az irányt, ahol kezdetét vette ezen epikus utazások egyike, amelyekből már átéltünk néhányat utunk során. A repülő egy óra késéssel, éjjel 2-kor érkezett a Manilától két órányira található Clark reptérre. Ezen a késői órán eszünkbe sem jutott, hogy elinduljunk Manilát felfedezni, amelynek amúgy sincs jó híre az éjszakai közbiztonságot tekintve, hanem eggyel bővítettük azon repülőterek listáját, amelyen aludtunk egy éjszakát. Rachele örömére, aki mindig majd megfagyott az ilyen alkalmakkor a reptéri légkondinak köszönhetően, ezen a reptéren a székek a szabad levegőn találhatók, egy egyébként fedett részen. Kényelmesnek nem voltak nevezhetőek ezek a székek, de azért valamennyit így is tudtunk aludni.

Reggel, amikor felkeltünk, abban a hitben voltunk, hogy majd felszállunk a buszra, ami bevisz minket Manilába, de kiderült hogy délig egyetlen busz sem indul a reptérről. Már valamennyire azért fel voltunk készülve erre, olvastuk hogy a tömegközlekedés és főleg a repterek illetve a városok közötti kapcsolat nem igazán tartozik a Fülöp-szigetek erősségei közé, többek között ennek a kiszámíthatatlanságnak is köszönhető, hogy itt, a többi délkelet-ázsiai országhoz képest, lényegesen kevesebb turista van. Miután végigkérdeztünk néhány illetékest a legolcsóbb megoldással kapcsolatban, taxiba ültünk, amely elvitt minket a közeli Dau városába, ahonnan busszal utaztunk a Manila túlsó oldalán lévő Pasay városrészig, amelyhez közel van a manilai reptér. Az egyszerű helyközi buszon egyébként volt internet, újra és újra megállapíthatjuk, hogy ebben a témában Európa a kőkorszakban tart Ázsiához képest. Pasaytól már csak egy rövid taxizás várt ránk a reptérig; a buszpályaudvaron dolgozó helyi rendőrök intézték el nekünk, hogy a taxis bekapcsolja a taxiórát, amire nem nagyon hajlandók itt sem, más ázsiai országhoz hasonlóan. A reptéren elég sok időnk volt a Cebúba tartó gépünk indulásáig, így még arra is volt lehetőségünk, hogy kipróbáljuk a helyi McDonald’s, a Jollibee menüjét, nem is volt rossz.

Cebúban, ahol szintén nincsen tömegközlekedés a repülőtér és a város között, ismét taxiba szálltunk (itt legalább van külön szekciója a taxiórás kocsiknak), amely elvitt minket az Északi-buszpályaudvarra, ahol ismét buszra ültünk Maya felé, amely a sziget északkeleti csücskében található. A buszon csak helyiek voltak rajtunk kívül, nem volt légkondi, az ülések nagyon keskenyek voltak, és amikor tele volt a busz, olyan volt mintha egy szardínia konzervben lennénk, de a sofőr, a jegykezelő srác és az utasok is nagyon kedvesek voltak, így gyorsabban eltelt ez a négy óra, mint vártuk. Az ablakon kinézve láthattuk, hogy a buddhista országok, illetve a muzulmán Malajzia után, egy katolikus országban járunk, rengeteg templommal. Mikor megálltunk húsz percre vacsorázni, azt is láthattuk, hogy az utcai ételárusok eléggé más dolgokat árulnak, mint a szomszédos országokban: hotdog, hamburger, barbecue kolbász és kenyér minden mennyiségben. Nem éppen a legegészségesebb konyha, de hátha Gábor végre hízik egy kicsit, Burma után 65 kilót nyomott, ami talán már túlzottan is versenysúly.

Este tizenegykor Mayában a busz dolgozói ébresztették fel nekünk a hostel már alvó tulajdonosnőjét, ahol miután megajándékoztunk magunkat néhány süteménnyel, amit a szomszédos pékségben sütöttek, hamar ágynak dőltünk.

Már csak egy lépés hiányzott, hogy Malpascua-szigetére érkezzünk, reggel korán keltünk, hogy lesétáljunk a kikötőbe, ahonnan a hajók indulnak. A hajnali ébredéshez erőt adott a pékségben vett péksütemény és kávé. Az ott dolgozó gyerekek egyébként nem tudjuk mikor alszanak, mivel este fél 12-kor még nyitva volt a pékség és hajnali 6 órakor már mosolyogva fogadtak minket a pult mögött. A kikötőben várnunk kellett egy darabig, mivel a szigetre induló hajó csak akkor indul, ha bizonyos számú utas összegyűlik, vagy pedig hajlandó vagy dupla tarifát fizetni. Mi ez utóbbira persze egyáltalán nem voltunk vevők, ráérünk, végül érkezett egy csapat kínai, akiknek láthatólag a pénz nem számított, úgyhogy 8 körül már útban voltunk a sziget felé.

A tenger, annak színei, és a nyugalom amit itt minden sugároz, sok jóval kecsegtet, így mosollyal az arcunkon tettünk pontot ennek az utazásnak a végére, ami több mint másfél napig tartott!